A cikk 2015-ben készült!
2001. február 5-én a Benetton akkori csapatfőnöke, Flavio Briatore rövid bejelentést tett védencéről, az előző évi F3000-es bajnokságot a negyedik helyen záró Fernando Alonsóról: „Alonsónak szerződése van, így ha a Minardi rajthoz áll a szezonban, akkor ő lesz az egyik versenyzőjük.”
A 19 esztendős spanyol tehetség az előző évben ötéves (!) szerződést írt alá a Minardival, ám jövője a csapat anyagi nehézségei miatt így is bizonytalan volt. Miután az ausztrál Paul Stoddart felvásárolta a faenzai csapatot, még mindig kérdésesnek tűnt, hogy az előző vezetéssel aláírt kontraktus érvényes-e. Briatore rövid nyilatkozata aztán szétoszlatta ezeket a kételyeket, másnap Alonso akkori menedzsere, Adrian Campos, még egy nappal később pedig maga a csapat is megerősítette, hogy a fiatal spanyol versenyző a Minardi pilótája lesz 2001-ben.
Miután a Benetton autójával megszerezte a szuperlicenszet, semmi akadálya nem volt, hogy Alonso Ausztráliában bemutatkozzon a Formula-1-ben – hiszen a Minardi is nagy nehezen, de időben elkészült az autójával. Csapattársa egy igazi fizetős versenyző, Tarso Marques lett, aki néhány évvel korábban 12 futamon már rajthoz állhatott.
A brazil csekély F1-es tapasztalata azonban nem sokat ért Alonso ellen, aki az első időmérő edzésen rögtön 2,6 másodpercet adott neki – ráadásul a mezőny leggyengébb autójával csapattársán kívül egy Prostot és egy Jaguart is megvert. Az időmérő edzéseken ezt követően is többször remekelt, Imolában például csapattársa és a prostos Mazzacane mellett mindkét Benettont is megverte, majd az A1-Ringen ismét 18. lett Fisichella, Alesi és Button legyőzésével.
Marquest hamarosan kirúgták, de Alonso ellen új csapattársának, Alex Yoongnak sem volt semmi esélye. Újabb és újabb bravúros eredményeket tudott felmutatni, különösen a szezon végére húzott bele. Az USA Nagydíjon addigi legjobbját, a 17. rajthelyet szerezte meg a két Arrows, egy Prost valamint a BAR-os Villeneuve legyőzésével, Japánban pedig még ennél is nagyobbat dobott, hiszen a futamon is remekelt, versenytávon verte meg a „szokásos” legyőzöttek mellett a Ferrari-motoros Prosttal versenyző Frentzent és Panis BAR-Hondáját. Ne feledjük, továbbra is a mezőny leggyengébb autójáról beszélünk. Paul Stoddart évekkel később is emlékezett erre a futamra, úgy idézte fel a szezonzárót, hogy Alonso „53 időmérős kört futott”.
Igazi mélypontja nem sok volt a szezonnak, legfeljebb azt emelhetjük csalódásként, hogy a pontszerzés a remek teljesítmények ellenére sem sikerült – tegyük hozzá, abban az időben csak az első hat kapott pontot, a futamokat pedig már akkor is gyakran 15-17 autó be tudta fejezni, így szinte irreális elvárás lett volna ez a Minardi pilótáitól.
Ősszel már az volt a legfontosabb téma, hogy hol folytatja ígéretes karrierjét a fiatal spanyol. Felmerültek a hírek, hogy a Sauber a távozó Kimi Raikkönen pótlására kinézte őt Lottererrel és Massával együtt, ám végül utóbbi kapta meg az ülést. Az sem tűnt kizártnak, hogy az év végén Renault-vá változó Benettonnál versenyzőülést kap a 20 esztendős tehetség, s a csapat elküldi a várakozásoktól elmaradó Jenson Buttont – ki tudja, akkor is világbajnok lett volna-e a brit versenyző 2009-ben, ha nyolc évvel korábban az épp átalakuló Benetton kirúgja őt...?
Végül aztán Button maradt, Alonso pedig a Renault tesztpilótája lett. Bár visszalépésnek tűnhet a versenyzői szerződés után a tartalékstátusz, valójában nagyon fontos előrelépés volt ez a spanyol számára, hiszen mindenki tudta, hogy a következő évben már a Renault állandó versenyzője lesz. Az egy év folyamatos tesztelés meghozta gyümölcsét: Alonso harmadik versenyén pole-t és dobogót szerzett, még abban az évben megszerezte első futamgyőzelmét, majd három évvel később kétszeres világbajnokként távozott a csapattól – de ez már egy másik történet...
