Életem harmadik versenyén megint kicsit jobban a történések középpontjába kerültem, mint arra vágytam, de így utólag visszanézve nincs ezzel probléma, mert az autósportban mindenféle tapasztalaton át kell esni egyszer ahhoz, hogy az ember tanulni tudjon belőle, és legközelebb már ez se érhesse váratlanul. A pünkösdi máriapócsi ralikrossz ob-futamon mindenesetre jó nagy kanállal falatoztam ezeket az újdonságokat…
Kemény dió ez nagyon, beszélni könnyebb róla, mint csinálni, csinálni viszont sokkal jobb! A pünkösdi hétvége még inkább alázatra és tiszteletre tanított, miközben egyre inkább érzem azt is, hogy minden egyes kaland, amit átélek a pályán, csak a hasznomra válhat újságíróként. Ez a hétvége számomra elsősorban abból adott most ízelítőt, hogy mennyi minden állhat amögött, amit külső szemlélőként csak egy szimpla vezetői hibaként könyvelünk el. Ezer oka lehet egy hibának, és csak egyvalami közös bennük: mindegyik üres kifogásnak tűnik, ha a pilóta szájából hangzik el. És végső soron az is, mert azért ő a pilóta, hogy az extrém helyzeteket is megoldja valahogy, és ügyesen lereagálva kihozza belőlük a maximumot.
Mondok egy példát. Vasárnap, az első előfutamomban viszonylag jó tempót sikerült futnom, aminek köszönhetően az egyik Lada elé kerültem. Mindketten túl voltunk már a Joker-körön, így a pályán kellett lemeccselnünk egymással a pozíciókat. Az ő autója hátsókerekes, az én Suzukim első kerekes. Minden kigyorsításon és egyenesben ő van előnyben, a féktávokon és a kanyarokban én. Ezzel próbálok operálni, és dacolva az egyértelmű lóerőkülönbséggel magam mögött tartani őt, de közben azt is tudom, hogy nem egymással vagyunk harcban, hanem az órával, illetve én a többi Swift Kupás versenyzőtársammal, tehát az sem jó, ha lassítjuk egymást. A 3. körben ezért nem viaskodtam, amikor félig már mellettem volt, viszont nem húzódtam be mögé a belső ívre, hanem külső íven vettem féktávot. Kikerültem a lazára, becsellengett az autó, mire újra összeszedtem, vesztettem egy másodpercet. Hiba volt. Én tudom, hogy miért követtem el, de a külső szemlélők nyilván csak annyit észlelhettek belőle, hogy újságíró barátunk elment az erdőbe vadászni…
Mondok egy másik példát. Második előfutam. A legkülső rajtpozícióból indulok. Jól eljövök a rajtból, de ugyanez igaz mindenki másra is mellettem, viszont övék a belső ív. Nem veszem el a gázt, de nem húzódok befelé, hagyok mindenkinek helyet, tudom, hogy kívül is van hely, elférek. A mellettem haladót viszont belém forgatják. Nagy is az ütés, rossz szögben is jött, pont váltani készültem fel 3-asba, nem is elég erős a Suzuki, hogy padlógázon kimozogjam, már pördülök is be a többiek elé, és az oldalsó szélvédőn kipillantva látom, hogy hárman jönnek felém teligázon, bumm, az egyik telibe is kap. Esélyem sem volt kivédeni, de megyek tovább, mert újra menetirányban van az autó, és érzésre semmi baja. Csak mennék, mert piros zászló, jöhet az új rajt. Megint összegyűltünk szépen öten, próbáljuk meg még egyszer, srácok!
Néhány percem van rá, hogy végleg lezárjam fejben, ami volt, és csak arra koncentráljak, ami lesz. Ez jól sikerül, főleg, mert tudom, hogy nem én hibáztam, és igenis elférek ott, mert van hely. A második rajtnál ezért mindent ugyanúgy csinálok, mint az előbb, és működik is, eljövök szépen, és a második kanyarban már én fordulok harmadiknak. Az előbb is mindent centire ugyanígy csináltam, és akkor ott találtam magam utasként beforogva a többiek elé, most meg javítottam egyből két pozíciót. Ezzel is számolni kell annak, aki autóversenyzőnek áll. Nem egyedül vagyunk a pályán, nemcsak rajtunk múlik egy-egy versenyszituáció, és pillanatok alatt túl kell lépni ezeken a helyzeteken.
Egy harmadik példa. Még mindig a második előfutamban járunk. Előttünk nem sokkal locsolhattak, mert a hátsó sikánból kifelé jövet kapok egy szép kis szeretetcsomagot a szélvédőmre az előttem igyekvő Suzukiról némi sár formájában. Nem kapkodok az ablaktörlő kapcsolóhoz, látok annyit, amennyit kell, majd a célegyenes utáni egyenesben, ott van idő – gondolom. Így is teszek, ám hirtelen már kevésnek tűnik az az idő, mert az ablaktörlő csak szétkeni a dzsuvát, akárhogy spriccelem hozzá a vizet, és így esek be az első murvás féktávra, alig látva valamit abból, hogy hova megyek. Kicsit sok is lett, kicsit elindul az autó hátulja, még megfognám, de kidobja a váltó a 2-est, és már forgok is meg, ahogy megszűnt a hajtás. Így fest ez hosszan leírva. Rövidebben így: hibáztam. Nyilván egy ügyesebb és főként rutinosabb versenyző ezt is megfogta volna, és végső soron számíthattam is volna rá, hogy kidobja 2-esből, mert nem először fordult elő, hanem abban az egy futamban is már körülbelül ötödször-hatodszor.
Ex-Junior Kupás versenyzőktől tudom, hogy anno ők idővel meg tanultak ezzel együtt élni, és ha kidobálta a váltó a 2-est, akkor kidobálta, nem foglalkoztak vele, ott volt az egyik kezük végig a váltókaron, és egy kézzel kormányoztak. Volt, hogy így csináltak versenyeket végig. Gyerek, legalábbis tinédzser fejjel! Csodáljuk, hogy ilyen kiváló, megedződött fiatal pilóták kerültek ki innen? De említhetnék egy aktuálisabb példát is, Wieszt Jankóét. Neki is kidobálta a 2-est egész hétvégén a váltója, mégis megnyerte a versenyt az 500 lóerő feletti SuperCarok küzdelmében. Ezért mondom azt, hogy ennél az esetnél is én hibáztam. Mert bár tudom, hogy mi vezetett a hibához, azzal is pontosan tisztában vagyok, hogy ezt is meg lehetett és meg is kellett volna tudnom jobban oldani. És legközelebb remélhetőleg már meg is fogom tudni jobban oldani, mert akkor már ez sem fog váratlanul érni.
De mondok egy negyedik példát is – ezért jó ilyen sokat hibázni, így sok a példa… Hétfő reggel, warm up. Itt egyedül megyünk, nincs is semmi baj, repesztem a jó időket, ahogy ilyenkor szoktam. Este Stefancsik Péter, a Junior Rallycross Team egyik szerelőjének jóvoltából (ezúton is hatalmas köszönet neki, hogy szerény részeredményeim ellenére nekilátott ennek a nem kis munkának) új, legalábbis másik váltó került a Suzukimba, mivel vasárnap élvezhetetlenné vált számomra a vezetés. Általában először mindig magamban keresem a hibát, de tényleg már az volt a ritka, amikor bent maradt 2-esben a váltó, és szinte a kedvemet is elvette az egésztől, ahogy számoltam fejben a másodperceket, amiket emiatt veszítek, ezért szorgalmaztam mindenáron a váltócserét. Mint kiderült, a régi váltó tele volt forgácsokkal, így indokoltnak tűnt a döntés, amit a hétfői nap is megerősített. Újra élveztem a vezetést, újra arra tudtam koncentrálni, hogy hol tudok még javítani egy-két tizedet, újra elkapott a feeling, hogy verseny van, nem küszködés.
Aztán jött a harmadik előfutam, és én beestem ugyanúgy az első murvás féktávra, ahogy jó fél órával ezelőtt a warm upon. Igen ám, de azzal nem számoltam, hogy közben fellocsolták a pályát, így ami akkor még elfért, az most már bizony sok volt. Újabb hiba, ami a rutintalanságomból fakadt. Az időeredményeim is gyönyörű szép kórképet festenek erről: a négyből három köröm szinte mindig olyan, mint a többi suzukisé, a negyedikben viszont hibázok egy akkorát, ami miatt benne marad jó 10-20 másodperc a futamban… Mondhatom, hogy ugyanúgy csináltam mindent, mint az imént a warm upon, de ez csak kifogás, ettől még a hiba hiba marad. Hiszen a ralikrossz sava-borsát éppen az is adja, hogy sohasem tudhatod, mi vár rád a következő kanyarban, és folyton változnak a körülmények.
Szüntelen improvizáció, amiben én most rutintalanságom miatt alulmaradtam. Többeket megtréfált abban az előfutamban az a vártnál sarasabb féktáv, a juniorok is törtek-zúztak, de még az olyan rutinos és legjobbak közé tartozó pilóták is besokalltak ott, mint Bánkuti Gábor vagy Majerszky Gábor, csak ők épp megfogták és kijöttek belőle. Na ehhez is kellenek a rutin meg az évek. Tele van ezernyi ilyen apró kis buktatóval az újoncok számára ez a cirkusz, és amikor már azt hiszed, végre talán nincs több meglepetés, és mindenre oda tudsz figyelni, akkor úgyis jönni fog a következő, jobb, ha erre készülsz! Ez az a természetes tanulási folyamat, amit egyszerűen nem lehet megspórolni, és amin mindenki átment egyszer, még a legjobbak is.
Sajnos ez a hétvégém ilyen küszködősen-hibázósan telt, de amire büszke vagyok, hogy az elődöntőre azért így is összekaptam magam, és azt úgy-ahogy lehoztam a pillanatnyi legjobb tudásom szerint. A Jokert sajnos elrontottam, ami eddig az erősségem volt, ez egy picit bosszant, mert különben a döntő is meg lehetett volna (így is egy hellyel maradtam le róla), de annyira mégsem, mert tudom, hogy szörnyen rossz hétvégém volt, és most talán meg sem érdemeltem volna, hogy a legjobb hat közé is bejussak. Inkább annak örülök, hogy ilyen sokat tanultam egyetlen hétvége alatt, és hogy azt a tudást, úgy érzem, az elődöntőben már egészen jól sikerült kamatoztatnom.
Örülök annak is, hogy fejben sikerült lezárnom minden addigi küszködést, húznom egy vonalat, és teljesen tiszta lappal indítani az elődöntőben, mintha csak egy új verseny kezdődött volna. Úgy érzem, ez tökéletesen sikerült. Talán egy lapzártához tudnám ezt hasonlítani, amit nem sikerült jól előkészíteni és minden az utolsó pillanatra maradt, a fejed is fáj, fáradt is vagy, érzed, hogy nem vagy jó passzban, de a lapzárta nagy úr, és tudod, hogy most már nincs több kifogás, most kell a legjobbat kihoznod magadból és pont. Nagyjából ilyen volt számomra ez a máriapócsi elődöntő is. Tudtam, hogy borzasztóan sokat hibáztam addig, de végső soron a lényeg csak most jön, úgyhogy mindent bele és hadd szóljon! Most ennyit sikerült kihozni belőle, legközelebb talán majd többet. Bár afelől semmi kétségem, hogy Nyirádon is fognak még érni meglepetések, de ezeket szeretném már érettebb és hatékonyabb módon lereagálni, jóval kevesebb hibával és időveszteséggel. De addig is jön még egy lapzárta edzésképp a döntő helyett!
