Valentino Rossi az a MotoGP-nek, ami Michael Schumacher a Formula-1-nek, Sebastien Loeb a ralinak, Tom Kristensen a Le Mans-i 24 órásnak, Yvan Muller a WTCC-nek. Ők saját géposztályuk ikonikus alakjai, kategóriájukban minden idők legsikeresebb versenyzői közé tartoznak, sőt ennél még egy kicsit többek is. Egy vagy akár több évtizedet meghatározó figurák, akiknek a neve egybeforr az adott szériával, és akiket még azok is ismernek, akik nem követik figyelemmel a motorsportokat.
Ezek a sokszoros bajnokok néhány ritka kivételtől eltekintve abban is megegyeznek, hogy pályafutásukat hihetetlen szélsőségek határozzák meg, különösen ami a szurkolókat illeti. A „kultusz” kialakulásával egyre szélesebb körű és hangosabb rajongótábort gyűjtenek maguk köré, ugyanakkor legalább olyan nagyméretűre duzzad az ellendrukkerek csoportja is. A régi közhellyel élve: „lehet őket szeretni vagy nem szeretni, de nem lehet elvitatni a képességeiket”. Ez egy igencsak leegyszerűsített kép, de valószínűleg ebben rejlik az igazság, és ez a helyzet Valentino Rossi esetében is.
Az olasz motoros alakja egybeforrt a sajátos ünneplési módokkal, a „Doktor” becenévvel és természetesen a 46-os rajtszámmal. Hosszú pályafutása alatt számtalan sikert ért el, megannyi ellentmondásos esettel megfűszerezve a diadalokat. Érthető módon a szurkolói mind a mai napig a győzelmeit emelik ki a vitákban, az ellentábor pedig a kudarcokra és a rossz döntésekre helyezi a hangsúlyt. Rossi esetében bőven van mit pakolni mindkét serpenyőbe, előbbibe elsősorban a 115 győzelmet, a 9 világbajnoki címet, a sikeres váltást a Hondáról a Yamahára, a bravúros megmozdulásokat, utóbbiba a Biaggi-, Gibernau-, Stoner-konfliktusokat, a ducatis éveket és a 2015-ös idényzárást.
Rossi idén februárban töltötte be 38. életévét, és ha nem is minden egyes alkalommal, de még mindig képes felvenni a versenyt a nála 10-15 évvel fiatalabb riválisokkal. Ez önmagában még akkor is lenyűgöző teljesítmény, ha a „Doktornak” végül nem sikerül majd megszereznie a hőn áhított tizedik világbajnoki címet. Rossi az elmúlt húsz évben tucatnyi alkalommal felkelt a padlóról, a félresikerült Ducati-korszak után éppúgy Assenben tért vissza a dobogó tetejére, mint most, egy bő egyéves győzelem nélküli periódus végén.
A szíve mélyen valószínűleg a legelvakultabb drukkerek és minden bizonnyal Rossi maga is tudja, hogy túljutott már karrierje legerősebb időszakán. Más kérdés, hogy alighanem ez őt a legkevésbé sem érdekli, és amíg a legkisebb esély is van arra, hogy egy jót küzdjön a győzelemért (mint a hétvégén Assenben), addig nem is fogja szögre akasztani sárga sisakját. Nagy kérdés, hogy mi lesz 2018 után. A jövő, de már elsősorban a jelen sztárjai (Jorge Lorenzo, Marc Marquez, Maverick Vinales, nem elfeledkezve Andrea Doviziosóról vagy épp Johann Zarcóról sem!) épp az orrunk előtt vívják kiélezett csatáikat.
Az új generáció tagjai már eddig is nagyon sokat tettek le az asztalra és még megannyi lehetőség áll előttük. Vajon közülük ki lesz olyan meghatározó figurája a MotoGP-nek, mint amilyen Valentino Rossi a huszonegyedik század első egy-két évtizedében volt? A lehetőség adott, már mostanra is jellegzetes karaktereivé váltak a világbajnokságnak és nem meglepő módon hasonlóan szélsőséges indulatokat váltanak ki a szurkolókból, mint ami Rossi esetében is tapasztalható.
Most, 2017 nyarán egyelőre kár lenne túlságosan messzire tekinteni a jövőbe – pláne, hogy egy hihetetlenül kiélezett világbajnokság kellős közepén tartunk. Nem kérdés, hogy a MotoGP túl fogja élni a Valentino Rossi-korszakot, ahogy a Forma-1 is túllépett a Michael Schumacher-érán. De azért élvezzük ki ezeket a versenyeket, amelyeken Rossi is rajthoz áll, mert abban talán mindannyian, drukkerek, ellendrukkerek és pártatlanok is egyetérthetünk, hogy a MotoGP szegényebb lesz nélküle.
