Kevin Magnussen, 2014-es Ausztrál Nagydíj
A nagy múltú McLaren újonc versenyzőt választott az idei évre. Kevin Magnussen - édesapja nyomdokaiban járva, aki szintén nagy ígéretként indult, de nem tudta beteljesíteni - az egyik megszokott utánpótlás-széria, a Formula Renault 3.5 megnyerése után kapta meg élete kivételes lehetőségét. Nem volt könnyű dolga a felkészüléssel, jóval kevesebb teszten vehetett részt, mint a listában őt követő versenyzők némelyike, ám segítették a radikális szabályváltoztatások - az új F1-et mindenki másnak is meg kellett tanulnia.
Hogy jól döntött-e a McLaren és Ron Dennis, a legelső versenyen kiderült. Az Ausztrál Nagydíj esős időmérőjén Magnussen a negyedik helyre kvalifikált, aztán hiba nélküli versenyt futott, és kényelmes harmadik helyen ért célba. Amiből kicsit később Daniel Ricciardo kizárása után második pozíció lett. A kérdés már csak az, hogy a jövőben mit fog mutatni Magnussen.
Lewis Hamilton, 2007-es Ausztrál Nagydíj
Nem téved sokat, akinek a 21 éves dán versenyző története ismerős. Magnussen egyelőre szinte lemásolja azt, ami 2007-ben, szintén a McLarennél történt. A 22 éves Lewis Hamiltont már évek óta pártfogolta a brit csapat, egy fontos betétszéria, a GP2 megnyerése után aztán lehetőséget kapott világbajnok csapattársa, Fernando Alonso mellett. Hamilton ugyancsak a negyedik helyről indult, a versenyen pedig harmadik lett. A kevés különbségek egyike, hogy ő nem győzte le első próbálkozásra jóval rutinosabb csapattársát, a második helyezett Alonsót - legalábbis ekkor még nem.
Hamilton dobogón végzett második, harmadik nagydíján is, és így tovább - meg sem állt kilencig. Hogy ez mennyire elképesztő sorozat, jól mutatja, hogy azóta hasonlót sem tudott felmutatni, egy négyversenyes széria számít a maximumnak a 2007 után eltelt években. Visszatérve a szóban forgó szezonra, a brit a Forma-1 első újonc-világbajnokává válhatott volna, az álomszerű év viszont rémálomra hasonlító véget ért. Az utolsó két versenyen 17 pontot veszített Kimi Raikkönenhez képest. A finn a Ferrarival nyert, Hamilton második lett a bajnokságban. Természetesen Alonsót megelőzve ez is szenzációs eredménynek számított egy újonctól, korábban csak egyszer történt meg, hogy debütáló versenyző ilyen elöl végzett. Hamilton második évében megszerezte a világbajnoki címet, azóta viszont reális esélye nem volt a végső győzelemre. Talán 2014 az ő éve lehet - most már ő képviseli a tapasztalatot abban a mezőnyben, ahol Magnussen a zöldfülű.
Jacques Villeneuve, 1996-as Ausztrál Nagydíj
Több mint egy évtizeddel Hamilton sikere előtt egy másik újonc érkezett egy másik topcsapatba. Jacques Villeneuve-öt, az IndyCar 1995-ös bajnokát a korszak legerősebb istállója, a Williams szerződtette, 9000 kilométert tesztelt első versenye előtt, családnevét pedig mindenki ismerte, aki kicsit is tisztában volt a Forma-1 történetével. Az ifjabbik Villeneuve megfelelt a várakozásoknak, sőt! Az F1 először szerepelt az Albert Parkban, a kanadai pedig rögtön pole pozíciót szerzett - erre csak két újonc volt képes korábban, Mario Andretti és Carlos Reutemann. Villeneuve és csapattársa, Damon Hill végig küzdöttek a győzelemért, a futam legnagyobb részében azonban Villeneuve állt az élen. Egészen addig, amíg technikai hiba nem sújtotta, a motorból füst és olaj távozott. Az 58 körös futam 54. körében elengedte Hillt, a versenyt azonban végigbírta és a második pozícióban ért célba.
Hamiltonhoz hasonlóan Jacques Villeneuve is harcban volt a bajnoki címért a szezon utolsó versenyéig, végül másodikként zárta újonc évét, a következő szezonban viszont világbajnok lett. Fantasztikus gyorsasággal induló karrierje azonban itt megtört - habár azt érdemes megjegyezni, hogy Hamilton azóta is rendszeresen a legjobbak közé tartozik, Villeneuve viszont vb-címe után egyetlen versenyt sem tudott megnyerni. Villeneuve a 2006-os év közepén, röviddel Hamilton érkezése előtt hagyott fel a királykategóriában való versenyzéssel, ekkorra már sokan elfelejtették, milyen fantasztikus eredményt ért el egy évtizeddel korábban.
Mark Donohue, 1971-es Kanadai Nagydíj
Villeneuve egy 25 éve tartó folyamatot szakított meg - negyedszázaddal azelőtt történt meg utoljára, hogy újonc versenyző dobogóra állhatott. Úgy tűnik, az észak-amerikai pilóták rendelkeztek valami különlegessel. Mark Donohue-t, aki gépészmérnöknek tanult, a Ford karolta fel, és elsősorban az Egyesült Ãllamokban futotta karrierjét. Az utcai autókkal versenyző USRRC és Trans-Am kategóriákban nyert számos bajnoki címet, így állt rajthoz az 1971-es Forma-1-es világbajnokság utolsó előtti versenyén, Kanadában. Donohue a Penske színeiben vezetett egy McLarent - 1966 óta nem lehetett elválasztani a nagynevű amerikai istállótól. Az Ontarióban rendezett nagydíj volt az első az F1 történetében, amelyet piros zászlóval intettek le. Az esős futamon Donohue-nak azért kellett megállnia a bokszban, hogy védőszemüveget cseréljen, ennek ellenére a megszakításkor harmadik helyen állt két F1-legenda, Jackie Stewart és Ronnie Peterson mögött.
A pódiumon ünneplő amerikai érthető módon az évadzáró USA Nagydíjon is el szeretett volna indulni. A hétvége ingázással telt, mivel Donohue párhuzamosan részt vett egy 300 kilométerrel arrébbi versenyen is. Emiatt - akárcsak Mario Andretti - magán a futamon végül nem rajtolt el. 1972-ben nyert egy Indianapolis 500-at, majd a Can-Am sorozat bajnoki címét, ezután úgy döntött, visszavonul. Neve mellett ekkor mindössze egyetlen Forma-1-es verseny állt, dobogós hellyel.
A Forma-1 miatt döntött úgy, hogy megszakítja nyugodt éveit, és újra versenyezni kezd. Természetesen a Penske kötelékében teljesítette 1974 utolsó két versenyét - ugyancsak Kanadában és az Ãllamokban -, 1975-ben pedig első teljes szezonjának vágott neki. A Forma-1 lett a végzete is. Az Osztrák Nagydíjon balesetet szenvedett, egy pályabíró életét vesztette. Úgy tűnt, Donohue nem sérült komolyabban, csupán fejfájásra panaszkodott, valószínűleg a kerítés vagy egy hirdetőtábla póznája találta el sisakját. A fejfájás fokozódott. Donohue a grazi kórházba ment, ahol kómába esett, két nappal balesete után pedig agyvérzésben meghalt. Ez majdnem pontosan négy évvel kanadai dobogója után történt: soha nem tudott újra a legjobb három közé kerülni.
Reine Wisell, 1970-es USA Nagydíj
A világbajnokság 1970-es szezonja tragédiáról marad emlékezetes. A Lotus csapat versenyzője, Jochen Rindt fölényesen vezette a táblázatot, mikor az Olasz Nagydíj időmérő edzésén halálos balesetet szenvedett. A Lotus nem vett részt a monzai versenyen és Kanadában sem, az Egyesült Ãllamokban azonban ismét megjelentek. Rindt elvesztése mellett a baleset hatására a második számú versenyző, John Miles úgy döntött, befejezi a Forma-1-et, az istállónak így két tapasztalatlan pilótára kellett támaszkodnia. A brazil Emerson Fittipali - aki abban az évben néhányszor elindult már a csapattal - és a svéd újonc, Reine Wisell ült a Lotus 72C kormánya mögé. A verseny nem is sikerülhetett volna eredményesebben az akkor még fehér-piros színekben induló csapat számára. Fittipaldi mindössze negyedik Forma-1-es rajtján győzelmet aratott, Wisell pedig első nagydíján a harmadik helyet szerezte meg. Mivel a bajnoki cím esélyese, Jacky Ickx csak negyedikként ért célba, a két fiatal versenyző hozzájárult ahhoz, hogy halála után Rindt a sportág világbajnokává váljon.
Wisell még két teljes évet teljesített a Forma-1-ben, de dobogóra ő sem tudott újból felállni. Hamarosan két másik lotusos svéd, Ronnie Peterson és Gunnar Nilsson került a figyelem középpontjába. Wisell most 72 éves.
Peter Arundell, 1964-es Monacói Nagydíj
A Lotus egy újabb versenyzője, a brit Peter Arundell némileg kilóg a sorból: nem a 64-es monte-carlói futam volt első Forma-1-es nagydíja. Egy évvel korábban részt vett a francia hétvége edzésein, de vasárnap egy másik géposztályban állt rajthoz. Forma-1-es, ám a világbajnokságba nem beleszámító futamokon is részt vett. Első tényleges világbajnoki versenye a következő szezon nyitánya, Monaco volt. Miután csapattársa, Jim Clark motorhiba miatt kiesett, a harmadik helyen ért célba, habár három körrel lemaradt a futamgyőztes Graham Hilltől.
Arundell második versenyén, Hollandiában is dobogóra tudott állni - rajta kívül csak Lewis Hamilton volt képes hasonlóra, bár ő nem állt le kettőnél. Nagy jövőt jósoltak neki, rövidesen azonban egy Forma-2-es helyszínen balesetet szenvedett, kirepült az autóból és súlyosan megsérült. Másfél év kihagyás után tért vissza, de többé nem volt a régi. Karrierje a királykategóriában mindössze 11 verseny erejéig tartott.
Giancarlo Baghetti, 1961-es Francia Nagydíj
Giancarlo Baghetti a Forma-1 történetének egyetlen versenyzője, aki nem csupán dobogóra állt élete első vb-futamán, hanem meg is nyerte azt. Az olasz autós szövetség (FISA) saját csapatot hozott létre fiatal, tehetséges hazai versenyzők számára, így került 1961-ben Reimsbe a 26 esztendős Baghetti. Egy Ferrarit kapott, az olasz márka pedig a rendkívül gyors pálya esélyesének számított. Természetesen nem Baghetti, hanem a gyári csapat versenyzői voltak az igazi favoritok. Wolfgang von Trips, Phil Hill és Richie Ginthner azonban sorban kiestek az első helyről, így Baghetti a győzelemért zajló csatában találta magát a két Porsche ellen. Az utolsó kanyarba egyszerre érkezett Baghetti és Dan Gurney, az olasz viszont a szélárnyékból kitörve megelőzte amerikai riválisát. Mindössze egy tizedmásodperc különbséggel szelte át a célvonalat - olyan módon szerzett fantasztikus győzelmet, amely nagyon ritka a Forma-1 történetében.
A Francia Nagydíj előtt két, a világbajnokságba nem beleszámító versenyen indult el Olaszországban, mindkettőt győztes helyen fejezte be, valójában tehát nem csupán az első, hanem az első három, Forma-1-es szabályok szerint futott versenyét megnyerte. Baghetti később megízlelte, milyen legendás csapatok versenyzőjének lenni - a gyári Ferrarinak, Brabhamnek, Lotusnak -, további húsz futamán azonban egyszer sem tudott újra dobogóra állni.
Cesare Perdisa, 1955-ös Monacói Nagydíj
Monte Carlót a Forma-1 talán leghagyományosabb helyszíneként ismerik, a szűk pálya azonban nem volt mindig a versenynaptár része. 1950-ben, az első évben a tengerparti városba látogatott a világbajnokság, aztán szünet következett egészen 1955-ig. A futamon, amely Alberto Ascari balesetéről híres, aki a tengerben landolt - ezt az esetet szerencsésen megúszta - egy debütáló olasz pilóta is felsorakozott, Cesare Perdisa a Maserati 250F-fel. Abban az időben a csapatsorrend fogalma mást jelentett, mint manapság: amikor a Maserati első számú versenyzőjének, Jean Behrának technikai gondjai támadtak, egész egyszerűen autót cserélt Perdisával. Számításai nem jöttek be, Behra ugyanis a 86. körben kiesett, miközben Perdisa a francia autójával dobogós helyen ért célba. A pódiumra azonban a szabályok értelmében Behra is felállhatott, a harmadik helyért járó négy pontot pedig elfelezték a két versenyző között.
Perdisa nevéhez még egy királykategóriás dobogó fűződik, bár ennek megszerzésében kevesebb szerepe volt. Egy évvel később Spa-Francorchampsban Stirling Moss autója lerobbant, ezért átvette Perdisa helyét, aki csak a bokszból nézhette végig, hogy az angol harmadikként szeli át a célvonalat. Mindenesetre az áldozathozatal újra két pontot érdemelt.
Jean Behra, 1952-es Svájci Nagydíj
A Perdisa kapcsán említett francia Jean Behra három évvel korábban teljesítette első versenyét Bernben, a Gordini csapat színeiben. Remek első futamot produkált, a magabiztosan vezető Piero Taruffi mögött a második helyért küzdött, ám leszakadó kipufogója miatt ki kellett állnia. További kiesőknek köszönhetően végül a harmadik pozícióig kapaszkodott vissza, egy körös hátrányban - a három órás verseny végeredményét nem az apró különbségek jellemezték, az első és második helyezetten kívül (akiket két és fél perc választott el) senki sem teljesített ugyanannyi kört.
Jean Behra sokra vitte a jövőben is, kilenc alkalommal végzett az első három között, bár futamot sosem tudott nyerni - számtalan bajnokságon kívüli győzelemmel vigasztalódott. Legjobban 1956-ban teljesített, amikor a Maseratival negyedik lett összetettben. Három évvel később a berlini AVUS pályán vesztette életét.
Alberto Ascari, 1950-es Monacói Nagydíj
A világbajnokság történetének első versenye, a Brit Nagydíj az Alfa Romeo tarolásáról szólt, Giuseppe Farina, Luigi Fagioli, valamint Reg Parnell végeztek az első három pozícióban. Ezen a versenyen nem jelent meg Alberto Ascari, akinek a soron következő monte-carlói futam volt első nagydíja. A rajt után Giuseppa Farina tömegbalesetet okozott, amely kilenc versenyző kiesésével járt. Juan Manuel Fangio volt az egyetlen, aki kimaradt a káoszból, ő meg is nyerte a futamot. Mögötte az autóversenyzőhöz képest szokatlanul fiatal - mindössze 31 esztendős - Ascari ért célba, a Ferrari első dobogós helyezését szerezve meg.
Ascari később két világbajnoki címet nyert - újabb első trófeákat a Ferrarinak. Ahogy az a korban nem számított szokatlannak, őt is a versenypályán érte utol a végzet. A feljebb, Cesaro Perdisánál említett monacói bukást egy törött orral megúszta, négy nappal később egy monzai tesztelésen azonban halálos balesetet szenvedett. A nagyon gyors kanyart azóta megváltoztatták és a versenyző tiszteletére átnevezték, ez az Ascari sikán.
Kiegészítés: Mike Parkes, Masten Gregory, Karl Kling és a motorversenyző Dorino Serafini (autóját Ascari vette át és juttatta célba) szintén dobogóra álltak életük első nagydíján a sportág első két évtizedében. 1950 és 1960 között a világbajnokság versenyének számított az indianapolisi 500 mérföldes az eltérő szabályok ellenére, a legjobb helyezettek pontokat szereztek, de a Forma-1-es versenyzők nagyon ritkán jelentek meg a futamon (egy kivétel Ascari 1952-ben), és az amerikai pilóták sem utaztak el az európai futamokra. Ebben a 11 évben három versenyző (George Amick, Mike Nazaruk és Manny Ayulo) végzett dobogón első Indianapolis 500-án.
