Nosztalgikus hangulatba kerültem Zandvoortban. Hasonló volt a körítés, mint amikor még az Európa-kupában versenyeztem: nem boxban voltunk, hanem sátrakban, nem mi voltunk a főattrakció, hanem a DTM, nem volt akkora a tét és az elvárás. Előjöttek bennem az emlékek a régi zengős évekről, úgyhogy eleve jó hangulatban készültem a versenyre.
Ezt az sem tudta elrontani, hogy a szabadedzéseken egyből műszaki gond volt az autóval. Egy szokásos felvezető kör után kimentem a boxba, ahol a szerelők próbálták felemelni a kocsit az alján található kis lábak segítségével, és észrevették, hogy valamiért csak féloldalasan emelkedik. A négy lábból, csak három működött, és az egy hibás elem nem is ment vissza a helyére.Meglehetősen sokáig tartott mire sikerült orvosolni a problémát, így hiába terveztük úgy, hogy a 45 perces etap nagyobb részén én vezetek, hogy megismerkedjek az autóval és a pályával, mindössze három mért kör után át kellett adnom a volánt a társamnak, Stéphane Lémeret-nek.
Ennél is nagyobb baj volt, hogy mivel nem tudtuk felemelni az autót, gumit sem lehetett cserélni rajta, így mi ugyanazzal az elhasznált szettel mentünk végig. Ennek volt betudható, hogy csak a 15. legjobb időeredményt értük el.Tehát sajnos hiába nyertétek meg nekünk a közönségszavazást (amit ezúton is köszönök!), a kvalifikációs futamon csak a nyolcadik helyről rajtolhattunk, mivel a kettő kombinációjából számolták ki a rajthelyeket.
A 60 perces kvalifikációs futamon Stéphane kezdett, a felénél jött a pilótacsere. Kijött a boxba, és a lehető leggyorsabban helyet cseréltünk, ilyenkor még arra sincs idő, hogy az ülést és a kormányt átállítsuk. Fogtam egy szivacsot, amit a derekam mögé tettem, és úgy vezettem. Szerencsére a méreteinkben nincsen nagy különbség, úgyhogy egyáltalán nem volt zavaró a dolog. A kilencedik helyen hoztam vissza a kocsit a pályára, és kicsit aggódtam, mert az a három szabadedzéses kör távolról sem volt elég a pálya megismerésére.
Korábban is írtam, hogy a zandvoorti egy igazi régi vágású, beláthatatlan kanyarokkal, útegyenetlenségekkel és komoly szintkülönbségekkel tarkított pálya, nem a legegyszerűbb eset. Úgy éreztem, hogy még 10–15 körre szükségem lenne, hogy igazán magabiztos legyek rajta, de aztán gyorsabban ment a tanulás, már 3–4 kör után láttam, hogy nyomást tudok gyakorolni az előttem haladókra. Sikerült feljönnöm az ötödik helyre, amikor bejött a safety car, aminek köszönhetően utolértem a közvetlen élmezőnyt is. Miután kiment a biztonsági autó, még kettőt előztem, így a harmadik hely nagy örömöt szerzett a csapatnak, hiszen Stéphane-nak a bajnoki cím érdekében kellettek a pontok.
Ezt követően a szombati két futamon vezettem én, a vasárnapi kettőn pedig a belga társam. Az első futamon a negyedik helyről rajtoltam, mert ott a kvalifikációs futam leggyorsabb körei alapján alakult ki a sorrend. Azért nem jött össze előkelőbb rajthely, mert a csapat kérése szerint ott a minél több pont megszerzése volt a legfontosabb, így nem arra mentem rá, hogy gyors köröket fussak, hanem az akciókat készítettem elő.
Mivel egyetlen állórajtot sem tudtam gyakorolni a TCR-es Hondával, izgultam a rajt előtt, de szerencsére jól sikerült – az első kanyarnál már az első helyen fordultam. Ezután szerencsére nem forgott veszélyben az első helyem, így a 20 perc leteltével engem intett le először a kockás zászló.
A második futam nagyon érdekesen kezdődött, mert az első leintése után ki sem álltunk a boxba. Mindössze annyi volt a két futam között, hogy bejött a safety car, visszalassítottunk 80 km/h-ra, hogy összerázódjon a mezőny, megtettünk egy kört, aminek az utolsó kanyarjára az első futam leintésének sorrendjében felvettük a dupla soros felállást. Mire rákanyarodtunk a célegyenesre, a felvezető autó kiment, és gördülőrajttal kezdődött a második futam. Az élről indulva könnyebb dolgom volt, mint az első futamon, és úgy éreztem, kézben tartom a dolgokat, bár a második helyen haladó versenyző hasonló tempóra volt képes, mint én, sőt néha kicsit gyorsabb is tudott lenni.
A futam kétharmadánál, a kilences kanyar bejáratánál aztán mellém vágott a külső íven, és próbált volna befelé terelni, de én nem nagyon akartam oda húzódni, így végül összeütköztünk. Ő rosszabbul járt, mert a sóderágyba csúszott, én viszont csak lendületet veszítettem, aminek következtében visszaestem a harmadik helyre, és ott is értem célba. Mindketten benne voltunk az ütközésben, és persze dühített az eset, mert enélkül meg lehetett volna az újabb első hely, de azért nem úgy éltem meg, mintha a WTCC-ben estem volna el egy futamgyőzelemtől.
Előzetesen nem számítottam rá, hogy ilyen jól sikerül majd a TCR Beneluxos kaland, a pénteki nehézségek után meg főleg nem. Nagyon örültem a két harmadik és egy első helynek, de az eredményektől eltekintve is emlékezetes hétvégén vagyok túl. A zandvoorti pálya gyönyörű környezetben van a tengerpart mellett, homokdűnék között. Mivel már csütörtök délben megérkeztünk a helyszínre Johannával, volt időnk felfedezni a környéket. Szombaton pedig már kora délután „végeztem”, így utána részt vettünk egy hajótúrán, és a belvárosban is sétáltunk egyet.
Ilyen nagy szünetek már nem sűrűn lesznek a versenynaptárban, ezért ha érkezik a jövőben is felkérés, elsősorban attól függ a döntés, hogy be tudom-e illeszteni a programomba. Ha igen, szívesen vállalom az ilyen kihívásokat!
