„Versenyezni annyi, mint élni. Azok pedig, akik meghaltak versenyzés közben, talán tudták, hogyan éljenek még inkább, mint a többiek” – mondta egyszer az ötszörös világbajnok Juan Manuel Fangio, aki 1995. július 17-én távozott az élők sorából. Napra pontosan húsz évvel később, 2015 júliusának tizenhetedik napján adta fel a túlélésért vívott harcot a versenyző, aki igazolta az argentin legenda mondását. Bár csak huszonöt év adatott meg neki, Jules Bianchi a lehető legteljesebb életet élte e rövid idő alatt, kitörölhetetlen nyomot hagyva a Formula-1 történetében és az autósport nagy családjában.
A tavaly Suzukában balesetet szenvedő versenyző kilenc és fél hónapon át feküdt kómában, előbb Japánban, majd szülővárosában, Nizzában. Bár családja sokáig igyekezett bizakodást mutatni a nyilvánosság felé, néhány nappal Bianchi halála előtt édesapja már roppant elkeserítő nyilatkozatot adott. Végül július 18-án, szombaton hajnalban érkezett a szomorú hír: a francia Formula-1-es versenyző 25 esztendős korában elhunyt.
Bármennyire is benne volt a levegőben, hogy ez lesz a történet vége, mindenki hinni akart a csodában. Bianchi halálhíre, túlzás nélkül állíthatjuk, az egész világot megrázta, rajongók milliói gyászolták a pilótát, a versenytársak mellett számos híresség, s a francia elnök is részvétét nyilvánította ki a család felé. A Formula-1-et is nagy veszteség érte, méghozzá kettős: nem csupán egy kitűnő versenyzőtől, hanem egy őszinte, nyíltszívű, szeretnivaló egyéniségtől is búcsúzni kényszerült a sportág és a rajongók.
A hír bejelentését követően a megemlékezéseket is ez a kettősség jellemezte: gyászolták a mindenki által szeretett fiatalembert, s tisztelegtek egy nagyszerűen induló, ám soha ki nem teljesedő pályafutás előtt. Utóbbival kapcsolatban a többség valószínűleg elsősorban arra fog emlékezni, hogy a 2014-es Monacói Nagydíjon végrehajtotta a lehetetlent: pontot, sőt pontokat szerzett a Marussiával, első és egyetlen pilótaként, akinek sikerült ez a 2010-ben érkező kiscsapatok valamelyikével.
Persze a monacói pontszerzésig hosszú út vezetett. Formulaautós pályafutása rögtön egy bajnoki címmel kezdődött 2007-ben: újoncként nagy fölénnyel nyerte meg a kétliteres Formula Renault-k francia bajnokságát. Mégsem ebben az irányban folytatta: a következő évben az F3 Euroszériában lett bronzérmes, s Hülkenberget nagy csatában legyőzve nyerte a legendás zandvoorti Masters of F3-at. A következő évben aztán már az Euroszéria bajnoki címe is meglett, fölényesen, egy nagyon erős mezőnyben: többek közt Bottas, Bird, Wittmann, Gutierrez, Merhi, Coletti, Hartley és Vietoris ellenében szerezte meg az elsőséget. Az F3-ban már nem volt mit elérni, így a GP2 felé vette az irányt. A téli Ázsia-sorozat még a betanulásról szólt, ezt követően viszont már jöttek az eredmények: mindkét idényt a harmadik helyen zárta, a következő Ázsia-sorozatban pedig ezüstérmes lett Romain Grosjean mögött.
Ekkor már hosszú évek óta a Ferrari növendéke volt, sőt már 2009-ben szóba került a neve a maranellóiak ülésével kapcsolatban, miután Luca Badoer alkalmatlannak bizonyult a sérült Felipe Massa helyettesítésére. Végül annak az évnek a telén próbálhatta ki először a vörös autót, s annyira meggyőzte az illetékeseket, hogy ő lett a maranellói Akadémia első igazolt versenyzője. Ez a kapcsolat az évek során számos F1-es teszthez segítette őt, sőt ennek köszönhette azt is, hogy ő lett a Force India tesztpilótája 2012-ben. Ezt a szezont „főállásban” a WSR-ben töltötte, s végül nagy csatában lett bajnoki ezüstérmes Robin Frijns mögött. Eljött az idő a továbblépésre, a nagy álom beteljesítésére, mely végül a Marussia csapatával sikerült, bár egy ideig úgy tűnt, hogy a Force Indiánál is esélyes lehet, ám ők végül Adrian Sutilt választották. Kapóra jött viszont az, hogy Luiz Razia nem tudott eleget fizetni, így a Marussia kénytelen volt félreállítani a brazilt, és új versenyző után nézni...
Jules Bianchi végül így került a Formula-1-be, ahol a Marussia hatalmas technikai hátránya ellenére is gyorsan magára tudta irányítani a figyelmet. Az első hétvégétől kezdve rendre erőn felül teljesített a kiscsapat autójával, az újonchibák egyáltalán nem voltak jellemzőek rá, s malajziai 13. helyezésével ő szerezte meg a Marussiának a világbajnokság tizedik pozícióját, mely később még kulcsfontosságúnak bizonyult az istálló számára. Bianchi teljesítménye annyira meggyőző volt, hogy az sem tűnt kizártnak, hogy már a 2014-es szezont egy nagyobb istállónál kezdheti meg, de végül egy újabb tanulóévre a Ferrari-motoros kiscsapatnál maradt. Ekkor következett a fantasztikus monacói siker, melyet követően igazán magasra szökött a megítélése és a népszerűsége, ám ezután már csupán kilenc alkalommal adatott meg neki, hogy rajthoz állhasson a Formula-1-ben...
A királykategória egy kiemelkedő egyéniség mellett még valamit elveszített azon az esős suzukai délutánon: a biztonság illúzióját. Roland Ratzenberger és Ayrton Senna tragédiáját követően több mint két évtizedig nem hunyt el versenyző a Formula-1-ben, s ennyi idő elég volt ahhoz, hogy elhiggyük: ez többé nem is fordulhat elő. A lehető legsúlyosabb baleseteket is túlélték a versenyzők, sőt még az is kivételes ritkaságnak számított két évtizeden át, hogy valakinek a pályafutása véget érjen egy bukás miatt.
Jules Bianchi halálával ez az illúzió összetört: a nizzai gyászszertartáson összegyűlő pilótatársak keserű emlékeztetőt kaptak arról, hogy a sport, mely az életet jelenti számukra, még mindig halálos lehet. Persze a Formula-1-nek most óvakodnia kell attól is, hogy a másik végletbe essen, hiszen nem szabad mindazt a biztonság terén mutatott előrelépést semmisnek tekinteni a Suzukában történtek miatt, amit az elmúlt két évtized hozott. Erre figyelmeztetett Bernie Ecclestone is, amikor a halálhír másnapján így nyilatkozott:
„Ha választhatnál bármilyen járművet, hogy miben legyen baleseted, a Formula-1-es autót kellene választanod, mely biztonságosabb, mint valaha volt” – mondta a 84 éves milliárdos, aki azt is hangsúlyozta, hogy nagyon szeretné, ha elsősorban nem a suzukai tragédia miatt emlékeznénk majd Jules Bianchira: „Hatalmas kár, hogy ilyen fiatalon elveszítettünk egy ennyire tehetséges srácot, egy ennyire kedves embert. Egyszerűen tragikus, ami történt. De remélem, hogy arra emlékeznek majd vele kapcsolatban, milyen ember és milyen versenyző volt, nem pedig a balesetére...”
Persze elkerülhetetlen, hogy Jules Bianchi neve a pályán nyújtott teljesítménye és magával ragadó személyisége mellett a suzukai tragédia miatt kerüljön be a Formula-1 történetébe, versenyzőtársai viszont mindent meg fognak tenni azért, hogy még ebben is megtalálhassuk a pozitívumot, éppúgy, ahogy Bianchi tette minden nehéz helyzetben. A pilóták érdekvédelmi szervezete, a GPDA ugyanis ígéretet tett arra, hogy a francia versenyző emlékére a virtuális safety car bevezetése után további biztonsági fejlesztéseket hoznak a sportágba, ez lesz Jules Bianchi öröksége a Formula-1-ben.
Bár szeretnénk azt hinni, hogy a fejlesztések eredményeként megvalósítható a tökéletes biztonság, és 2015. július 21. volt az utolsó nap, amikor a Formula-1-es versenyzőknek egy társuk búcsúztatására kellett összegyűlniük, abban minden egykori és jelenlegi pilóta egyetért, hogy ez csupán egy álom. A halál mindig ott leselkedik majd a Formula-1 körül, s a legtöbb, amit remélhetünk, hogy ezúttal talán 21 évnél is tovább távol lehet majd tartani a királykategóriától. Az autók és a pályák biztonságáért lassan már mindent megtettek, amit lehetett, de a fatális véletleneket soha nem lehet száz százalékig kizárni.
Egy ilyen balszerencsés véletlen szakított félbe egy remekül induló pályafutást, melyről megjósolni sem lehet, hogy milyen magasra ívelhetett volna. Egy a paddockból származó történet szerint Bianchi éppen október 5-én vasárnap délben, azaz mindössze néhány órával végzetesnek bizonyuló balesete előtt írt alá szerződést a Sauberrel, mely minden bizonnyal az utolsó lépcsőfok lett volna az igazán nagy ugrás, a Ferrari ülésének elfoglalása előtt. Ezt Luca di Montezemolo, a korábbi maranellói Presidente a versenyzőtől búcsúzó szavai is megerősítik: „Jules Bianchi egy volt közülünk, a Ferrari családhoz tartozott. Őt választottuk ki magunknak a jövőre, miután véget ér az együttműködésünk Kimi Raikkönennel.”
Fájdalmas belegondolni, mennyire kevésen múlott, hogy most, 2015 júliusában ne arról cikkezzünk Bianchival kapcsolatban, hogy vajon elfoglalhatja-e jövőre Kimi Raikkönen helyét a Ferrarinál. A sors azonban másként döntött, nekünk pedig, akik itt maradtunk, a gyászidő elteltével meg kell fogadnunk Bernie Ecclestone tanácsát, s nem a Formula-1 legutóbbi áldozataként emlékezni Jules Bianchira, hanem úgy, amilyen volt: egy csodálatos, szeretnivaló egyéniségként, egy kivételesen tehetséges versenyzőként. Vigaszt nyújthatnak nekünk Bruce McLaren szavai, melyeket fél évszázaddal ezelőtt barátja és versenyzőtársa, Timmy Mayer gyászbeszédében mondott, de most is épp annyira aktuálisak:
„Ki mondhatná, hogy nem látott, tett és tanult többet a neki megadatott néhány év alatt, mint mások egy egész élet során? Ha valamit jól csinálunk, az annyira értékes, hogy nem lehet ostobaságnak nevezni, ha belehalunk, miközben próbálunk még jobbak lenni. Az élet elpazarlása lenne, ha valaki semmit nem kezdene tehetségével, ezért érzem úgy, hogy az életet az elért eredményekben is kell mérni, nem csupán években.”
Nyugodj békében, Jules. Soha nem felejtünk.
Így búcsúztak egykori csapatai Bianchitól
Hihetetlenül hálásak vagyunk azért, hogy mi adhattuk meg neki a lehetőséget arra, hogy megmutassa tudását a világnak egy F1-es autóban. Tudtuk, hogy nagyon különleges versenyző van a kezünkben, méghozzá az első pillanattól kezdve, ahogy a 2013-as előszezonban először beült az autóba. Megtiszteltetés volt, hogy a pilótánknak, csapattársunknak, barátunknak tudhattuk őt.
/Marussia Manor/
Ciao, Jules, örökre a Ferrari szívében leszel!
/Ferrari/
Egy kivételes fiatalembert, egy óriási tehetséget ismerhettünk meg a személyében, aki arra volt hivatott, hogy nagy dolgokat érjen el az F1-ben. A világ elveszített egy igazi versenyzőt, s mi mindannyian elveszítettünk egy barátot.
/Force India/
Tudtuk, hogy ez a harc hihetetlenül nehéz lesz, de mindannyian vártuk a csodát. Ismerve, milyen erős lelke van, sosem adtuk fel a reményt. Büszkék vagyunk rá, hogy egy ilyen nagyszerű, tehetséges emberrel dolgozhattunk együtt. Jules egy harcos volt. Jó utat, drága barátunk!
/Tech 1 Racing, Bianchi WSR-csapata/
Szavak nincsenek arra, hogy leírjuk, mit érzünk ma. Jules mindig a csapatunk része lesz.
/ART GP, Bianchi GP2-es csapata/
Te voltál az a kistestvér, akiről mindig álmodtam. Hatalmas kiváltság volt számomra, hogy az elmúlt tíz évet megoszthattam veled. Hiányozni fogsz.
/Nicolas Todt, Bianchi menedzsere/
„Köszönjük, hogy fényt hoztál e sportágba”
Jules Bianchi halálhírét követően rengeteg egykori és jelenlegi versenyző búcsúzott el a francia pilótától a különböző közösségi oldalakon – álljon itt néhány az ő üzeneteik közül:
Szavakkal leírhatatlan a család és a sportág vesztesége. Csak annyit mondhatok, öröm volt számomra téged ismerni, és veled versenyezni.
/Max Chilton/
Viszlát, Jules... Ismét egy „mi lehetett volna belőle” karrier, mint Tom Pryce-é, Francois Cevert-é vagy Gilles Villeneuve-é. A világ szegényebb hely lett ma.
/Karun Chandhok/
A küzdelem és a bátorság nagyszerű példája voltál mindannyiunk számára. Örökké velünk leszel.
/Carlos Sainz/
Azt kívánom, bár jobban ismertem volna. Elviszem Jules-t magammal az imáimban, nem csupán a következő versenyre, hanem mindvégig. Tudom, hogy azt akarná, hogy olyan keményen versenyezzünk, ahogyan ő, ezért így is fogok tenni.
/Lewis Hamilton/
Tegnap elvesztettük az egyik legjobb srácot és versenyzőt, akivel valaha találkoztam. Nagyon fogsz hiányozni, barátom...
/Romain Grosjean/
A motorsport világa köszöni, hogy írtál egy oldalt a történetéhez! Elveszettnek érzem magam. Igaz barát volt, egy olyan ember, akire támaszkodhattál, akivel bármikor elbeszélgethettél.
/Jean-Eric Vergne/
Nyugodj békében, Jules Bianchi. Szeretjük a szenvedélyünket, a versenyzést, de vannak napok, amikor gyűlöljük azt. Most egy igazi versenyzőtől búcsúzunk.
/Tom Coronel/
Különleges voltál! Az élet nem igazságos, barátom.
/Davide Valsecchi/
Nyugodj békében, barátom. Hiányozni fog a kivételes versenyző, és az a lenyűgöző srác, aki mögötte volt.
/Jerome d’Ambrosio/
A versenyzés istenei magukhoz hívták Jules Bianchit. Nyugodj békében, bajnok!
/Max Papis/
Egy születőben lévő csillag távozott túl korán.
/Eddie Jordan/
Barát, társ, tehetség, mosoly. Örökké. Nyugodj békében, Jules. Mindig velünk leszel.
/Fernando Alonso/
Köszönjük, hogy fényt hoztál e sportágba, és az a versenyző voltál, aki mindannyian lenni szerettünk volna. Köszönjük, hogy az a ritka egy százalék voltál a volán mögött!
/Alexander Rossi/
Mindörökké 17-es
Bianchi halálát követően a világhálón, a rajongók körében indult útjára a kezdeményezés, melyet az FIA két nappal később meg is valósított: a 17-es szám örökre Jules Bianchié marad, a Formula-1 történetében először vonultatnak vissza egy rajtszámot. A szövetség közleményében a következő olvasható: „Mivel az F1-es autók rajtszámait immár a versenyzők választják maguknak, az FIA úgy véli, hogy az a megfelelő lépés, ha visszavonultatja Jules Bianchi 17-es rajtszámát. Ez azt jelenti, hogy a 17-es számot soha többé egyetlen autó sem használhatja a Formula-1-es világbajnokságban.”
A sors furcsa játéka, hogy a szám, mely mindörökre összekapcsolódik Jules Bianchi nevével, tulajdonképpen csak kényszerből került hozzá, hiszen a francia versenyző eredetileg a 7-es, a 27-es és a 77-es számokat kérte magának, amikor minden versenyző választhatott magának hármat a 2014-es szezon előtt. A mezőnyből egyedüliként azonban mindhárom választott számát „elvitték előle”, így negyedikként jelölte meg a 17-est. Mostanra viszont ez már a múlté, tizenöt verseny is elég volt ahhoz, hogy a 17-es szám elválaszthatatlanul hozzákapcsolódjon a francia pilótához. Abban a kilenc és fél hónapban, míg balesete után kórházban feküdt, neki szóló üzenetek ezreit jelölték meg rajongói a #JB17 hashtaggel. Épp ezért tűnik helyesnek az FIA döntése, melynek értelmében a 17-es rajtszám mindig az övé marad.
A cikk az Autóport és Formula Magazin 2015. augusztusi számában jelent meg.
