Kossuth Lajos utolsó éveinek helyszínén, 108 évvel ezelőtt, Torinóban született egy kisfiú, aki évtizedekkel később azzal írta be magát az autósport vaskos történelemkönyvébe, hogy az 1950-ben alapított Forma-1-es világbajnokság első futamgyőztese, egyben első világbajnoka lett, és tegyük hozzá: sorsa már születésnapján meg volt írva. Azon a keddi napon édesapja, Giovanni Farina karosszéria-szerelő műhelyt nyitott a városban Stabilimente Farina néven, ott, ahol az ország autógyártó-ipara koncentrálódott. A Lancia ebben az évben, a FIAT pedig 1899-ben telepedett meg itt, sőt, Giuseppe nagybátyja, aki korábban a Stabilimente munkatársa volt, évekkel később megalapította a Carozzeria Pinin Farina-üzemet, mely azóta is sikeres gyártó karosszériák területén.
Farina kilenc évesen került először kapcsolatba a vezetéssel, amikor az apja műhelyéből származó egyik járgányt próbálta ki, ott a gyár épületén belül. Első versenyét nagybátyja mellett futotta 16 évesen, magában csak három évvel később állt rajthoz, de a verseny során balesetet szenvedett, előrevetítve pálya szélén befejezett versenyekkel tarkított karrierjét. Sportolói ambíciói mellett komoly erőfeszítéseket tett társadalmi elismertségéért is, ezért iratkozott be a Torinói Egyetemre, ahol jogászdoktori diplomát szerzett, és később szívesen hivatkozott „Dottore” címére karrierje során. Mint minden egészséges fiatalember, ő is köteles volt letölteni katonai szolgálatát: előbb az olasz hadsereg lovas tisztjeként, később, a második világháború során pedig egy harckocsizó hadtest katonájaként. Az eleinte hegyi versenyeken induló Farina Maseratival kezdte a pályaversenyzést, eredményei pedig felkeltették az Alfa Romeókat versenyeztető fiatal konstruktőr, Enzo Ferrari figyelmét.
A háború előtt Európa és Olaszország versenypályáin több-kevesebb sikerrel állt helyt (legnagyobb teljesítménye a ’38-as olasz bajnoki cím volt, emellett a ’40-es Tripoli Nagydíjon is győzni tudott), de legalább sokra taksált mentor mellett tanulhatta el a nagydíj-versenyzés csínyját-bínyját. Tazio Nuvolari kiváló társnak bizonyult, és mialatt a világháború 1939-es kitörése az ő karrierjének bealkonyulását jelentette, Farina ekkor vált klasszis versenyzővé, és alig várta, hogy egyenruháját félretéve ismét felvegye az overállt, stílusával meghódítva a kontinenst.
A harcok elültekor a ’Doktor Úr’ visszatért a versenyzéshez, de magánéletében is siker koronázta erőfeszítéseit, és házasságot kötött elegáns földijével, Elsa Giarettóval, aki divatáruházat működtetett Torinóban. A hölgy azonban ’buta és veszélyes’ tevékenységnek minősítette az autóversenyzést, erre válaszul ’Nino’ három nappal a városi felső tízezer tagjait tömörítő esküvő után Argentínába utazott, hogy továbbra is hódoljon szenvedélyének.
Farina 1948-ban megnyerte a nagy presztízsű Monacói Nagydíjat, nem sokkal később pedig lerakták a Forma-1 képzeletbeli alapkövét - két évvel a szabályrendszer kidolgozása után hódító útjára indult a világbajnokság, melyre Farina az Alfa Romeo tagjaként vágott neki. A háború előtti ’Alfettákat’ versenyeztető konstruktőr magasan a legjobbnak bizonyult a többiek előtt, de Farina még a ’három F’ (Fangio és Fagioli egészítette ki a triumvirátust) közül is kiemelkedett: a sportág legelső versenyén, az Európa Nagydíjaként hirdetett silverstone-i futamon győzni tudott, így az azóta eltelt hatvannégy évben ha a Forma-1 elsőire terelődik a szó, általában a torinói szélvésszel kezdődik a sor.
Az év során a brit diadalához még a Svájcban és Monzában aratott győzelmeket is hozzácsapta, és csapattársa, Juan Manuel Fangio hiába szintén háromszor szelte át elsőként a célvonalat, a címről döntő Olasz Nagydíjon mechanikai hiba áldozata lett, így Farinát ünnepelhette a világ. Ő lett a Forma-1 első világbajnoka, amit a torinói úgy konstatált, hogy ez csak a hivatalos megerősítése annak a ténynek, amely már eddig is köztudott volt.
Pályán mutatott kvalitásai mellett azonban emberként nem aratott osztatlan sikert társai között, hiszen többnyire arrogánsan és távolságtartóan viselkedett másokkal. Mindennek tetejébe szúrós szemmel nézett azokra is, kiknek társadalmi státusza nem vetekedett az övével, különösen igaz volt ez a Juan Manuel Fangio-val való kapcsolatára is. A Maestro alacsony sorból származott, de nem törődött az olasz véleményével, inkább pályán mutatta meg ki a jobb – az eredmény mindenki előtt ismert. Ezért is nézett furcsán az F1-es család, amikor 1952-ben, az argentin monzai balesete után Farina az elsők között jelent meg Fangio kórházi ágya mellett, hogy nekiadja a győzelméért járó babérkoszorút.
A torinói ebben az évben már a Ferrarinál versenyzett, és kiforrott versenyzési stílussal rendelkezett, melynek elemeit többek között Fangio és Stirling Moss is elsajátította. Kinyújtott karral fogta a kormánykereket, a gázpedált fürgén kezelte és semmilyen fölösleges mozdulatot nem tett a volán mögött. Ezek alapján kímélő üzemmódnak tűnt Farina vezetése, ám a sok kiesés és baleset, amit kénytelen volt elszenvednie, rácáfoltak erre. 1954-ben egy monzai sportautó-verseny rajtjánál szenvedett súlyos égési sérüléseket, így a Forma-1-be csak a következő évben térhetett vissza. Egy-egy kiesés, vagy karambol esetén azonban sohasem hibáztatta magát, annál inkább az alatta futó technikát, ellenfeleit, vagy a körülmények szerencsétlen összjátékát. Ha viszont nyerni tudott, azt nem a szerencsének tulajdonította, hanem mély vallásosságából fakadóan Istennek, és minden élve megúszott baleset után elmormolt egy csendes imát Szűz Máriának.
Fangio egyszer így nyilatkozott róla: „Farinát őrült vezetési stílusa miatt csak a Szent Szűz tartja a pályán, de mindannyian úgy gondoljuk, hogy egyszer belefárad a segítségnyújtásba.” Világbajnoki címe után mindössze két alkalommal sikerült győznie, utolsó szezonját 1955-ben futotta, mindössze három versennyel a háta mögött. 1956-ban megpróbált kvalifikálni az Indy 500-ra, ám az edzések során bukott és eltörte a kulcscsontját. Később ismét megpróbálta, ám csapattársa az ő autóját használva szenvedett halálos balesetet, így visszalépett az indulástól.
Korábbi csapatfőnöke, a szélsőséges érzelemnyilvánításoktól mentes Enzo Ferrari is féltette a sérülésektől, de Farina sikeresen túlélte karrierjét - igaz, csak tíz évvel. 1966-ban, a reimsi Francia Nagydíjra tartva a nyirkos úton megcsúszott Lotus Cortinájával az Alpok-beli Chambéryhez közel, és egy telefonpóznának ütközött. A Forma-1 történetének első világbajnoka azonnal életét vesztette, ám eredményei örökre beírták nevét a rajongók emlékezetébe.
