A Ferrari-rajongók belső melegséget éreznek, ha meghallják a Ferrari 125 S nevet: ez volt a mára legendás Scuderia első saját versenyautója. Néhány hónappal azt követően, hogy Olaszországban véget ért a második világháború, Enzo Ferrari már dolgozni kezdett a konstrukción, amellyel le akarta igázni hazája és Európa versenypályáit. A másfél literes, V12-es motorral hajtott, acél csővázas karosszériájú 125 munkálatai azonban csak lassú ütemben haladtak.
Több tervező érkezett és távozott: a motort Gioacchino Colombo vázolta fel, az Alfa Romeo megbecsült mérnöke, akit munkaadója felfüggesztett, ezért titokban dolgozni kezdett Ferrarinak. Colombo azonban ismét értékessé vált az Alfának, mikor fel kellett újítani a korábban domináns 158-as Alfettákat – melyek aztán 1950-ben és 1951-ben megnyerték az első két Formula-1-es vb-címet –, így abba kellett hagynia a munkát a Ferrarinál.
A helyét Giuseppe Busso vette át, szintén az Alfától, egy repülőgéphajtómű-mérnök, nem sok tapasztalattal az autók terén. Kisvártatva a fiatalabb Aurelio Lampredi is csatlakozott a projekthez Busso helyetteseként, akinek szakterülete addig szintén a hajtóműépítés volt – további bonyodalmakat szülve nagyon hamar úgy döntött, alkalmasabb irányítója lenne a műszaki részlegnek. Busso mellett Lampredi gyakran Enzo Ferrarival is összetűzésbe került, a helyzet pedig odáig fajult, hogy benyújtotta felmondását. A 125 fejlesztése azonban olyan rosszul állt, hogy Ferrari szinte könyörgött a mérnöknek, maradjon.
Közel két év telt el Enzo Ferrari és Colombo első megbeszélése óta, mikor az első 125 prototípus – csupasz vázként, borítás nélkül – kigurult a gyárból, hogy megtegye első kilométereit. 1947. március 12. volt, egy télies, hideg nap. Az autókezdeményt az udvaron körbevették a gyár dolgozói, beleértve a Scuderia fontos figuráit: ott volt köztük Lampredi és Busso, illetve a műhelyfőnökök, Luigi Bazzi és Attilio Galetto. A kiváltság, hogy elsőként vezethesse a Ferrari nevet viselő első autót, természetesen az egykori versenyzőnek, az ekkor 49 éves Enzo Ferrarinak jutott.
A legendás vezér életrajzát megíró Brock Yates Enzo Ferrari – A birodalom és ami mögötte van című könyvében így írta le a jeles eseményt:
A hajtómű életre kelt, tizenkét kis dugattyúja felvette a gyújtás ütemét, akár egy tucat tökéletes gépkatona. Bazzi elmosolyodott – talán eszébe jutott az a húsz évvel korábbi alkalom, amikor beült Antonio Ascari P2-es Alfa Romeójának ülésébe, hogy halkan felmorduljon: Hadd halljam a bestia szívverését! A munkások hátrahúzódtak, tátott szájjal hallgatták közös teremtményük morgását és vinnyogását. A hűtőrács előtt állók utat nyitottak a kövezeten.
Ferrari egyesbe tette a váltót és felengedte a kuplungot. A kapcsolat létrejött, a vékony Pirellik megpördültek a fagyos felszínen, tapadást kerestek. Ferrari, aki hozzászokott a nagy teljesítményű versenyautók szeszélyeihez, mielőtt ráhajtott volna a gyárkapun át az abetonei útra, rögtön korrigált.
Északnak fordult, elhagyta Maranellót, a nyárfákkal szegélyezett úton Formigine felé vette az irányt. A választás sokat elárul: ha délnek fordul, a Maranellón túli út elvezette volna az Appenninek lábaihoz, hogy kanyarogva felfelé kúszhasson. Ferrari azonban a hosszú egyenes szakaszt választotta, ahol csak a lóerők számítottak. A kocsi kezelhetősége másodlagos maradt – innen a primitív karosszéria és felfüggesztés, amit évtizedeken át azonosítottak a márkával.
Az emlékezetre méltó pillanatok voltak, de a teljes igazsághoz hozzátartozik, hogy akkori formájában a 125 messze állt a tökéletestől. A 6800-at forgó motor ekkor mindössze 65 lóerő teljesítményre volt képes, ami egészen csekély ahhoz viszonyítva, amennyit ki akartak sajtolni a V12-esből. Enzo Ferrari ráadásul olajat kapott az arcába, ami szintén jelezte, hogy az autón még csiszolni kell. Miután szótlanul kiszállt az ülésből, bizalmasa, Luigi Bazzi vezethette azt másodikként.
Két hónap múlva, Piacenzában indult először versenyen a 125: pilótájáról, Franco Corteséről, aki még a nyár folyamán megszerezte a sportautó első győzelmeit, már írtunk a Retro rovatban. A Ferrari még abban az évben elkészült második autójával, a 159 S-sel is, de a 125 évekig élt: a Colombo-féle V12-es motor hajtotta az első világbajnoki szezonban induló Ferrarit, a 125 F1-et 1950-ben.
