Hivatalosan az „USA Nagydíj Nyugat” címet viselte a Long Beachen rendezett Formula-1-es nagydíj, mivel azokban az években az Egyesült Államok keleti partján, Watkins Glenben is tartottak egy futamot – majdnem 20 év elteltével fordult elő újra, hogy egy ország két nagydíjnak is otthont adott. Az első Long Beach-i versenyt 1976-ban tartották, a világbajnokság harmadik állomásaként március 28-án.
Az előző két futamon James Hunt szerezte a pole-pozíciót, a győzelmek azonban Niki Laudának jutottak, Long Beachen viszont nem ők kerültek főszerepbe: Lauda ferraris csapattársa, Clay Regazzoni az első helyről indulva, a leggyorsabb kört is megfutva szerezte meg a futamgyőzelmet 42 másodperc fölénnyel. Utolsó sikere volt ez a Ferrari színeiben, négy évvel később pedig ugyanezen a pályán szenvedte el súlyos balesetét, amely következtében lebénult.
A futam elején Patrick Depailler és James Hunt harcoltak a második helyért, Depailler azonban a falnak kényszerítette Huntot. A brit pilóta dühösen rázta öklét a francia felé, mikor a mezőny újra elhaladt a baleset helyszíne mellett. A futam után Hunt autójáért érkező McLaren-szerelők jutottak arra a kellemetlen felfedezésre, hogy a gép tökéletesen alkalmas lett volna a verseny folytatására. Végül Lauda ért célba a második helyen, az eredménynek köszönhetően 24-re növelte bajnoki pontjainak számít – míg a bajnoki másodiknak mindössze 10 egysége volt.
Jelenlegi Retro-cikkünk a versenyt megelőző egyik különleges közjátékkal, valamint annak következményével foglalkozik. A futamon egy amerikai csapat és amerikai versenyző is indult: Mario Andretti a Parnellivel, akinek versenye csupán 15 körig tartott motorhiba miatt. Parnelli Jones csapata 1974 utolsó két versenyén érkezett a bajnokságba a futamgyőztes Andrettivel felvértezve – aki Jones ellenfele volt korábban az IndyCarban –, az istálló autóját, a VPJ4-et Maurice Philippe, a Lotus korábbi szakembere tervezte.
A Parnelli egyetlen autóját 1975-ben is Andretti vezette, akinek tulajdonképpen ez volt első teljes Formula-1-es szezonja, habár korábban már futamot is nyert, az 1971-es Dél-Afrikai Nagydíjat, melyen egy harmadik Ferrarival vett részt. Az amerikai legjobb eredményként egy negyedik helyezést tudott felmutatni. A felek a következő idényt is együtt kezdték meg, főtámogatója elvesztése miatt azonban a csapat helyzete bizonytalan volt.
Így jutunk el a Long Beach-i versenyhez. Andretti már a rajtrácson várakozott, amikor egy újságíró, Chris Economaki a következő kérdést tette fel neki: „Mit szólsz ahhoz, hogy ez lesz az utolsó versenyed a Formula-1-ben?” Andretti meglepődött, hiszen fogalma sem volt arról, hogy a Parnelli a nagydíj után kiszáll. „Miről beszélsz?” – kérdezett vissza.
„Ezt mondta nekem Vel” – mondta a riporter, Vel Miletichre, Parnelli Jones üzlettársára utalva. „Lehet, hogy neki ez az utolsó nagydíja, de nekem aztán nem” – válaszolt határozottan Andretti.
A pilóta még aznap felbontotta szerződését a csapattal, amely csakugyan nem indult több versenyen – az amerikai formáció pályafutása 16 nagydíjon át tartott. Andretti a következő reggelen, véletlenül botlott Colin Chapmanbe, a Lotus főnökébe egy Long Beach-i kávéboltban. A pilóta a Lotusnál versenyzett a szezonnyitón, amelyen a Parnelli nem vett részt, korábban pedig első F1-es szerepléseit is a csapattal teljesítette 1968-ban és 1969-ban. Andretti és Chapman még a kávézóban megegyeztek, a következő versenyen, Spanyolországban pedig az amerikai már a Lotus 77-ben ült.
Ahelyett, hogy a Long Beach-i lett volna utolsó nagydíja, Andretti pályafutása legeredményesebb időszaka következett: a Lotusszal megszerezte további 11 futamgyőzelmét, valamint 1978-ban a csapat színeiben világbajnok lett.
