A Mercedes 1955 végén elsősorban a Le Mans-i tragédia hatására felhagyott a versenyzéssel, így Juan Manuel Fangio kénytelen volt új csapat után nézni. Korábbi alakulata, a Maserati helyett Enzo Ferrari hívását fogadta el, s a Lancia-Ferrari D50-esekkel szállt versenybe a világbajnoki címért. Annak ellenére, hogy a szezon egyáltalán nem alakult rosszul, sőt két versennyel a vége előtt tulajdonképpen már csak neki, és csapattársának, Peter Collinsnak volt reális esélye a bajnoki címre, a szezont folyamatos viszálykodás jellemezte Fangio és a csapatvezető, Enzo Ferrari közt.
A németországi hétvégén aztán sikerült valamelyest rendezni a viszonyt a csapattal, elsősorban annak köszönhetően, hogy saját szerelőket kapott, s nem osztozott rajtuk csapattársaival. Az időmérő edzésen Fangio meg is szerezte a pole-pozíciót, méghozzá nagyon szoros küzdelemben, hiszen mindössze három tizeddel verte Collinst a közel 23 kilométer hosszú Nordschleifén. Márkatársuk, Castellotti még valamelyest közel tudott maradni hozzájuk, hiszen 3,2 másodpercet kapott, a legjobb maseratis Moss viszont már 12 szekundumnál is nagyobb hátrányban szerezte meg a 4. rajtkockát.
A futamon elrajtolt 19 autó mindössze három gyárból került ki: tizenegy Maserati, hat Ferrari és két Gordini indult el a Német Nagydíjon. A startnál Collins átmenetileg az élre került, ám tíz perc elteltével, azaz az első kör végén már Fangio vezetett. Úgy tűnt, ha nem jön közbe semmi, sima kettős győzelmet aratnak – ami talán így is lett volna, csakhogy a brit versenyző autója meghibásodott: az üzemanyagrendszer sérülése miatt füsttel telt meg a cockpit, amitől megszédült, s kénytelen volt a bokszba hajtani.
Mindez a 9. körben történt, hamarosan azonban ismét a mezőnyben volt a brit. A szabályok ugyanis ekkoriban még lehetőséget adtak arra, hogy egy csapattárs átadja az autóját egy olyan versenyzőnek, akinek fontosabb a jó helyezés, így történt ez ebben az esetben is. Miután az eleinte még az ájulással küzdő brit jobban lett, a bajnoki címre már esélytelen de Portago versenygépét vette át, éppúgy, mint az előző futamon, a silverstone-i Brit Nagydíjon.
Collins a negyedik helyen ült be a Ferrariba, s hamarosan meg is előzte Jean Behrát, így úgy tűnt, hogy legalább valamelyest mérsékelheti veszteségeit Fangióval szemben – ám csak a 15. körig, amikor tőle szokatlan hibát követett el: egy kanyart alaposan elmért és az árokban kötött ki. Fangio időközben nem akármilyen hőstettet hajtott végre: 9:41,6-os köridejével megdöntötte Hermann Lang még a második világháború előtt felállított pályacsúcsát.
Ekkor egyébként már csak nyolc autó volt versenyben, majd az utolsó Gordini kiesésével heten maradtak: hat Maserati üldözte az élen álló Ferrarit. Utolérniük nem sikerült (ráadásul közülük egyet kizártak, egyet pedig a nagy lemaradás miatt nem értékeltek), így Juan Manuel Fangio kényelmes, 46 másodperces előnnyel nyerte meg a nagydíjat, amivel karnyújtásnyi közelségre került tőle negyedik világbajnoki címe. Egy műszaki hiba miatt kis híján innen is elveszítette a győzelmet, de Collins nagylelkűségének köszönhetően végül mégis őt koronázták 1956 világbajnokává – de ez már egy másik történet...
