Az 1982-es szezon több szempontból is történelmi év volt: a végül Keke Rosberg sikerét hozó idény a Formula-1 történetének egyik legváltozatosabb, egyben legtragikusabb szezonjaként vonult be a köztudatba. A versenynaptár is tartogatott némi különlegességet, hiszen ez volt az első, s máig az egyetlen szezon, melyben egyetlen ország három futamot is rendezhetett. Az Egyesült Államokról van szó, mely a szezon 3. versenyén Long Beach-en, az utolsón Las Vegasban, míg a hetediken Detroitban fogadta a mezőnyt, utóbbit június 6-án.
Négy héttel jártunk Gilles Villeneuve tragikus halálát követően ekkor, s a Ferrari továbbra is csak egy autóval vett részt a versenyhétvégén, mely egyáltalán nem indult simán, hiszen szervezési gondok miatt a csütörtökre tervezett edzést törölni kellett, a pénteki időmérőt pedig áttenni szombatra. Így pár óra eltéréssel két kvalifikációt rendeztek, melyek közül az érkező eső miatt végül csak az első számított.
A pole-t Alain Prost szerezte meg, így hét időmérőn hat elsőségnél járt a Renault – a pálya egyébként még Monacónál is lassabb volt, a legjobb kört 133 kilométeres átlaggal teljesítette a francia, nem csoda, hogy a versenytávot csupán 258 kilométerben állapították meg. A második helyen következett az év addigi egyetlen nem-renault-s pole-ját szerző Andrea de Cesaris, majd mögötte a williamses Rosberg, Pironi az egyetlen Ferrarival és az edzés meglepetésembere, Manfred Winkelhock az ATS-Forddal.
A csillaghullás gyorsan megkezdődött: Winkelhock autója már az első körben falnak csapódott műszaki hiba miatt, mindössze percekkel később pedig de Cesaris is a bokszba húzott, miután Alfa Romeója csütörtököt mondott. Hét kör elteltével aztán Roberto Guerrero és Elio de Angelis csatája nyomán baleset történt az 1-es kanyarban, melyben Patrese autója ki is gyulladt, így a versenyigazgatóság belengette a piros zászlót.
Az újraindítás alatt szerelni és tankolni is lehetett, sőt a kiesők közül hárman még a tartalékautóba is megpróbáltak beülni, de ezt azért nem engedélyezték nekik. A szabályok értelmében a végeredmény az első hét kör, valamint az újraindított futam eredményének összesítéséből alakult ki. Az élen a 22. körig változatlan volt a Prost, Rosberg, Pironi, Giacomelli, Cheever sorrend – utóbbi egyetlen hazai versenyzőként próbált minél jobb eredményt elérni a Ligier-Matrával.
Miközben Prostot ismét utolérték a szezonban oly gyakori műszaki gondok, s kénytelen volt Rosberg kezébe adni a vezetést, a Michelineken kiváló tempót diktáló John Watson, aki csupán a 17. helyről rajtolhatott McLarenjével, valósággal átgázolt a mezőnyön. A 15. körben még csak a 13. helyen állt a brit, aztán viszont ellenállhatatlanul megindult előre, s a 33. fordulóban már a második helyen állt Rosberg mögött, miután egyetlen kör alatt megelőzte Pironit, Laudát és Cheevert.
Watson ezt követően Rosberg nyomába eredt, akin körönként több másodpercet hozott, s a 37. fordulóban át is vette a vezetést – csakhogy ez a két eredmény összesítésének szabálya miatt még mindig 18 másodperc előnyt jelentett a finn számára, így érthető módon csak megpróbált közel maradni a McLarenhez. Nem sikerült, miután Rosberg sebességváltó-problémái egyre súlyosabbak lettek, így Lauda is megpróbálta megelőzni őt csapattársához hasonlóan, ám a visszatérő bajnok McLarenje a falban kötött ki.
Cheever már több sikerrel járt, így feljött Watson mögé a második helyre, s miután Rosbergnek egyre súlyosabb gondjai adódtak, s több mint egy perc hátránnyal ért csak célba, meg is őrizhették helyezéseiket az összesítés után. John Watson nem csupán megnyerte az első Detroiti Nagydíjat, s átvette ezzel a vezetést a bajnoki összetettben, hanem egyúttal rekordot is döntött, hiszen korábban soha nem sikerült a 17. helyről futamot nyernie egy versenyzőnek. Igazi mestere volt az ilyen sikereknek, hiszen egy évvel később ugyanő döntötte meg ezt a csúcsot az 1983-as Long Beach-i futamon, melyet a 22. rajtkockából nyert meg – e verseny összefoglalóját itt olvashatjátok.
