1942-ben ezen a napon született a Formula-1 történetének egyik legmeghatározóbb alakja, az 1999-ben lovaggá ütött Sir Frank Williams. Csapatát, az 1977-ben alapított Williamst egyetlen rajongónak sem kell bemutatni, épp ezért mai Retro-cikkünkben nem erről, hanem Sir Frank másik Formula-1-es istállójáról szólunk pár szót, az 1969 és 1976 közt a királykategóriában szereplő Frank Williams Racing Carsról.
A Formula-1 történetében kevésbé jártas rajongókat a statisztikákat böngészve zavarba ejtheti, hogy az 1970-es években két külön Williams-istálló nevével találkozhatnak, ráadásul a Politoys és az Iso-Marlboro nevek is „bekavarnak” a képbe. Ez a látszólag kissé keszekusza történet az 1960-as évtized végén kezdődött, amikor a húszas évei közepén járó Formula-3-as versenyző, Frank Williams felismerte, hogy pilótaként nem viheti sokra, ezért úgy döntött, hogy inkább csapatvezetőként próbál sikereket elérni az autósportban.
Williams versenyzője közeli barátja, Piers Courage volt, akivel ideig közös lakáson is osztoztak. 1969-ben már a Formula-2-es Európa-bajnokságban szerepelt a páros, ahol az akkor 26 esztendős Courage futamot is tudott nyerni. A csapatvezető ezt követően vásárolt egy F1-es autót Jack Brabhamtől, állítása szerint azért, hogy F5000-es géppé alakítva a Tasman Seriesben versenyeztesse azt. A BT26-os azonban, Brabham legnagyobb meglepetésére a következő év elején a riválisok közt tűnt fel, Williams ugyanis a Formula-1-be nevezte be az autót, természetesen Courage-t ültetve a volán mögé.
A kezdés pazarul sikerült: bár az első versenyt Courage motorhiba miatt nem tudta befejezni, az ezt követő monte-carlói futamon már a dobogón ünnepelhetett a brit versenyző, miután Mr. Monaco, azaz Graham Hill mögött a második helyet szerezte meg. Ezt a bravúrt Watkins Glenben is sikerült megismételni, ami az egyéni bajnokság hetedik helyét jelentette Courage számára úgy is, hogy futamai felén nem tudott célba érni. A két második hely ráadásul a Brabham konstruktőri ezüstérméhez is kellett, így talán a szezon előtt a „fordulat” miatt Williamsre kissé megorroló Jack Brabham is megbékélt.
A következő évben a Frank Williams Racing Cars már az olasz De Tomaso cég által épített, Gian Paolo Dallara-tervezte autóval állt rajthoz. A szezon azonban katasztrofálisan alakult, az első négy futam számos nehézségét követően az ötödiken bekövetkezett a tragédia: Courage autója Zandvoortban műszaki hiba miatt nagy sebességnél felborult, a versenyzőt fejen találta egy kerék, a De Tomaso pedig porrá égett.
Williamst lesújtotta a tragédia, hiszen nemcsak versenyzőjét, hanem egyúttal egyik legközelebbi barátját vesztette el azon a délutánon. Ahogy az Colin Chapmannel is történt Jim Clark halálát követően, Courage balesete után Frank Williams sem akart egyetlen versenyzőjéhez sem igazán közel kerülni. A csapat viszont folytatta, a Francia Nagydíj kihagyása után két hétvégén Brian Redman, ezt követően pedig az ausztrál Tim Schenken vezette a De Tomasót, de értékelhető célba érést nem tudott felmutatni az istálló.
A következő két évben March, valamint egy rövid ideig az olasz játékgyártó, a Politoys nevét viselő saját karosszériát használta a csapat jelentősebb sikerek nélkül, de legalább két-két pontszerzés összejött nekik. 1973-ban aztán az olasz Iso sportautógyár és a Marlboro támogatásával immár konstruktőrként neveztek be a bajnokságba az előző évi saját fejlesztésű FX3 javított változatával. Az egyik autót egész évben az új-zélandi Howden Ganley vezette, míg a másikban összesen nyolc versenyző fordult meg, de közülük pontot csak a holland Gijs van Lennep szerzett.
Az 1973-as szezon krónikájához tartozik még, hogy a Formula-1 első olyan versenyén, melyen pályára küldték a biztonsági autót, Ganley-t az eredmények összekavarodása miatt győztesnek tartották egy rövid ideig, de végül helyreállt a rend, s a hatodik helyen rangsorolták. Az esetről részletesen korábbi Retro-cikkünkben olvashattok.
A következő két szezont ismét komoly pilótakeringő jellemezte, 1974-ben hat, 1975-ben pedig tíz versenyzőt nevezett be Williams a változatlanul saját gyártású autóiba, immár az Iso és a Marlboro támogatása nélkül. A legnagyobb sikert a francia Laffite váratlan németországi második helye jelentette 1975-ben, ami egyúttal az anyagi nehézségekre is megoldást jelentett – legalábbis átmenetileg.
1976-ban aztán új partner bukkant fel a kanadai olajmilliárdos, Walter Wolf személyében, aki többségi tulajdonos lett a csapatban, és bár Williamst meghagyta vezető pozíciójában, a saját építésű autó mellé szerzett egy előző évi Hesketh 308C-t, melyet FW05 néven versenyeztettek. Az eredmények azonban egyik autóval sem voltak valami fényesek, a csapat nyolc versenyzője egyetlen pontszerzésig sem jutott, a fénypontot a korábban szebb napokat látott Jacky Ickx spanyolországi hetedik helye jelentette.
Wolf a szezon végén úgy döntött, hogy átalakítja a csapatot, melyet saját neve alatt futtatott tovább Walter Wolf Racing néven. A vezető pozícióból leváltott Williams a távozás mellett döntött, s vitte magával Patrick Headet is, akivel még abban az évben megalapították a Williams Grand Prix Engineeringet. Bár kezdetben úgy tűnt, hogy a Wolfé lesz a sikertörténet, hiszen Scheckter a csapat első futamán győzni tudott, s bajnoki ezüstérmes lett az istállóval, az újonnan alapított Williams csapat 1980-ra felért a Formula-1 csúcsára, s az 1997-ig tartó tizennyolc éves periódus konstruktőri bajnokságainak felét megnyerte – emellett hét versenyzővel egyéni győzelmet is ünnepelhetett.
