A michigani születésű Scott Brayton édesapjának köszönhetően került kapcsolatba az autósporttal, aki maga is versenyző volt, de csak szerény sikereket ért el az 1970-es években. Ezt követően alapította meg a Brayton Engineeringet, mely fia autóját biztosította IndyCar-karrierje első éveiben, majd egészen 2002-ig szerepelt az észak-amerikai együléses sorozatokban.
Scott 22 esztendősen, 1981-ben mutatkozott be az IndyCarban, s év végi összetettbeli 13. helyét sokáig nem is tudta felülmúlni. Előbb édesapja csapata, majd a Hemelgarn Racing és a Dick Simon Racing versenyzője lett, első top5-ös helyezésére azonban egészen 1987-ig várnia kellett, ekkor Portlandben az 5. helyen ért célba.
Karrierje nem bizonyult sikertörténetnek, 1981 után legközelebb csak 1989-ben tudott egy adott szezon minden versenyén rajthoz állni. 1991-ben érte el pályafutása legjobb összetettbeli helyezését, amikor 12. lett, majd egy évvel később Milwaukee-ben a dobogó alsó fokára is felállhatott – a bajnokságban ekkor viszont csak a 15. helyen végzett. Az viszont mindig látszott, hogy az indianapolisi pálya fekszik neki, hiszen 1985-ben a második helyre kvalifikálta magát az Indy 500-on, s többször is a legendás helyszínen érte el szezonbéli legjobb eredményét.
Amikor 1993 végén a Buick kiszállt a sorozatból, a csapat nélkül maradó Brayton John Menard istállójához csatlakozott, akik továbbfejlesztették a hathengeres erőforrást, de csak az Indy 500-on vettek részt. Az első, 1994-es futam csendesen telt: Brayton a 23. helyről indulva a 116. körben kiesett, csapattársa, Cheever nyolcadik helye viszont kétségkívül biztató volt.
A fejlesztést folytatták, s a következő évben olyasmi történt, amire kevesen számíthattak: Scott Brayton, aki karrierje során egyetlen igazán kiemelkedő sikert sem ért el, megszerezte a pole-pozíciót az Indy 500-on. Versenyét aztán a technikai hibák tönkretették, de a pole jól mutatta, hogy van potenciál Brayton és a Menard kettősében.
Az indianapolisi pálya első embere, Tony George 1996-ban útjára indította az Indy Racing League sorozatot, s Braytont újonc csapattársával, Tony Stewarttal együtt az esélyesek közt tartották számon. Míg Stewart az első futamot a második helyen zárta, Brayton mind az idénynyitót, mind a phoenixi versenyt idő előtt feladni kényszerült.
Az első szezon mindössze három futamból állt, a záró természetesen maga az Indy500 volt. A 37 esztendős versenyző a kvalifikáción némi kockázatot vállalt azzal, hogy egy már a rajtrácsra bejutó autót visszaléptetett a versenytől, hogy megpróbáljon egy még jobb eredménnyel ismét a pole-ba kerülni. Sikerült is: egymás után másodszor lett övé az indianapolisi rajtelsőség, míg mellé Luyendyk büntetését követően csapattársa, Stewart került.
Teljes lehetett az elégedettség a Menard csapatnál, ám az öröm nem tartott sokáig. Brayton hat nappal a pole dayt követően egy tartalékautó tesztelése során súlyos balesetet szenvedett. A pilóta 370 kilométer per óra felett veszítette el uralmát autója felett egy defekt miatt, és a kettes kanyar falának csapódott.
Braytont azonnal kórházba szállították, de ott már csak a halál beálltát tudták megállapítani: a hatalmas erejű becsapódáskor elszenvedett koponyaalapi törés következtében szörnyethalt – mint kiderült, akkora volt az ütközés, hogy még a versenyző sisakja is hozzáért a betonfalhoz. A balesetet követő kivizsgálás feltárta a tragédia okát: Brayton a végzetes bukást megelőző körben ráhajthatott egy törmelékdarabra, ami felsértette az autó jobb hátsó gumiját...
Az árván maradt versenygépet Danny Ongais foglalta el, aki a szabályoknak megfelelően az utolsó rajthelyre került. Innen tört előre egészen a hetedik pozícióig, a Menard csapat legjobb eredményét érve el a tragikus 1996-os versenyen. Scott Brayton a mai napig az utolsó versenyző, aki az Indy 500-on halálos balesetet szenvedett.
