2013 májusában sokkolta a világot a hír, mely Dick Trickle, a mindig mókás NASCAR-versenyző öngyilkosságát tudatta a világgal. Az 1941. október 27-én született wisconsini nem tudott felérni a stock car-autózás csúcsára, de ő volt az, aki rendszeresen cigizett autójában, és képes volt saját sikertelenségén viccelődni tv-reklámokban. Ma lenne 73 éves, Retro-rovatunkban az ő karrierjét elevenítjük fel.
A NASCAR világa megannyi színes egyéniséggel van és volt tele, annak köszönhetően, hogy az észak-amerikai stock car-versenyzés szabályai sokkal rugalmasabban kezelik a versenyzőket és a futamokat körülvevő miliőt, ezért is vonz több embert, mint a nyílt karosszériás sorozatok, elég az Indycarra, vagy a Forma-1-re gondolni. Bár ma már a média és a pénz világa szigorúan keretbe foglal mindent, Észak-Amerikában még mindig láthatunk egymásnak eső versenyzőket, vagy olyan volánművészeket, akik ki merik mondani, mi nyomja a szívüket. Ilyen volt Rudolph ’Dick’ Trickle is, aki – bár a NASCAR sosem volt játszótér – eléggé későn, 47 évesen kapott először teljes szezonra szerződést, és életével tökéletesen példázta azt, hogy komoly összegeket keresve is lehet kis dolgokban is örömet lelni.
Dick élete nem volt fenékig tejfel, mégis megküzdött céljai eléréséért. Talán már akkor meg volt írva eseményekkel teli karrierje, amikor nyolc éves korában fogócska közben rosszul esett, és eltörte csípőcsontját. Hat hónapot töltött kórházban, mely alatt az orvosok tájékoztatták a Trickle-családot: nem biztos, hogy a gyerek valaha is lábra tud majd állni. Az otthon töltött időszakot (egy évet maradt ki az iskolából) gipsszel volt kénytelen elviselni, egészen addig, amíg testvéreivel meg nem unták, és egyszerűen levágták a lábáról. A jóslatoknak ellentmondva Rudolph felépült, újra megtanult járni - igaz, élete végéig bicegett egy kicsit.
Nem sokkal ezt követően az egyik szomszédja elvitte a kissrácot a Wisconsin Rapidsben, Trickle lakóhelyén található dirt-track versenypályára. A kilenc éves fiút semmi sem nyűgözte le addig annyira, mint az egymást vadul üldöző autók látványa. Első látásra szerelembe esett, és azzal töltötte a következő hét évet, hogy tisztességes egzisztenciát gyarapítson magának – persze nem családalapítás, hanem a versenyzés finanszírozása céljából. A Trickle-család híján volt a pénznek, főleg azután, hogy az apa komoly fülproblémákkal küzdött, a keresetkiesés miatt így nem volt honnan félretennie. Ezért farmokra és autószerelő-műhelyekbe járt, ahol előbb padlót súrolt, majd hegeszteni is megtanult, az így összekuporgatott pénzből sikerült vennie 1958-ban egy nyolc éves Fordot száz dollárért, melybe egy előző évi modellből mentette át a motort. Dick ezzel a járgánnyal kezdett versenyezni, de első versenyén, Stratfordban a futottak még-kategóriáig jutott csak.
Két évvel később egy ’56-os autót varázsolt versenyre képes járművé, hasznosítva a korábbi, kovácsműhelyben szerzett tapasztalatait. Az évek teltek-múltak, 1961-ben összeházasodott Darlene McMahon-nal, aki három gyermeket szült neki, és élete végéig kitartott mellette. A pár első közös évei folyamatos utazgatással teltek, versenyről versenyre, hiszen a szezon májustól szeptemberig tartott, így Trickle annyi versenyen akart részt venni, amennyi csak tudott: tizenöt éven keresztül átlagban száz versenyt futott – évente! Szerdától vasárnapig nyúzta az autóját, és ahogy felfigyeltek rá, új és sokkal jobb teljesítményt leadó motorjával nyerni is kezdett. 1971-ben, az első CWRA-kategóriás (Central Wisconsin Racing Association) szezonjában 58, egy évre rá 68 alkalommal intették le elsőként.
Ekkor már túl volt NASCAR-os debütálásán is, 1970-ben Daytonában előbb a 17., majd a 26. helyen zárt, és hiába jelent meg évente két-három alkalommal a stock car-versenyzés csúcskategóriájában, egész éves szerződést csak 1989-ben kapott. Ez idő alatt azonban sorra futotta a jobbnál jobb szezonokat a short-track szériákban, 1977 és 1987 között hét alkalommal nyerte meg a középnyugati st-pályákon rendezett ARTGO-sorozatot, az American Speed Association banokságát pedig 1984-ben és 1985-ben sikerült meghódítania.
Ekkora természetesen már nem kellett 66 órát gürcölnie hetente, a győzelmekkel komoly pénzdíjazás is járt. 1983-ban, a georgia-i World Crown 300-on aratott győzelme után ötvenezer dollár ütötte a markát, az addigi legnagyobb összeg, amit valaha is keresett. Persze sokan csak a felszínt látták, azt nem, ahogy Trickle éjt nappallá téve dolgozott autóján a versenyt megelőző egy hónapban. „Soha nem néztem a pénzt, az csak feleségemet érdekli. Én versenyezni jöttem” – említette ekkoriban. Nem szállt a fejébe a siker, mindig kapható volt egy kis mókára, és mindenkivel emberségesen viselkedett. Olyan dolgokat is megtett, melyek más versenyzőknek eszébe sem jutott volna: egyik versenye előtt tönkrement a vízszivattyú az autójában, ő pedig kiment a nézőtérre, és megkérdezte, hogy van-e Fordja valakinek. Az egyik srác jelentkezett, Dick pedig autójával együtt behívta a bokszba, kiszerelte belőle az alkatrészt, majd beletette a sajátjába, és megnyerte a versenyt. Egy másik alkalommal a motorja ment tönkre, ezúttal egy vontatóból emelte ki az erőforrást, és szintén nyerni tudott.
A versenyek után – ha nyert, ha nem – Trickle rendszerint megjelent a pályák környékén található bárokban, de sosem rúgott be, inkább a helyek hangulatát kedvelte. Nem volt ritka, hogy ő hívta meg rajongóit egy-egy italra. Legjobban a dobozos sört kedvelte, amit sörgyártó szponzorainak köszönhetően nem esett nehezére beszereznie. Egy alkalommal szponzorától 100.000 dollárt és 350 doboz sört kapott, mire Dick így válaszolt: „És a maradék 15 napon mit igyak?”
Ami még a folyékony kenyérnél is jobban magához láncolta, az a dohányzás volt. Folyamatosan ott lógott a kezében egy szál cigaretta, szenvedélyéről még akkor sem volt hajlandó lemondani, amikor a NASCAR-ban versenyzett. A versenyfelügyelők megengedték neki, hogy a sárga zászlós szakaszok alatt rágyújtson, ezért emberünk egy lyukat is fúrt sisakjára, hogy könnyebb legyen a lazítás. Az 1990-es Winston 500-on az élő tv-közvetítésben is megjelent, amint meggyújt egy újabb szállal, és hogy a történet kerek legyen, egy kis zsiványsághoz fordult: kedvenc márkája a Marlboro volt, a sorozat főszponzora pedig a Winston, így Trickle egy winstonos dobozba helyezte a Marbit, a kamerák kedvéért.
1988-ban, a poconói Miller 500-on Bobby Allison karrierje véget ért egy komoly baleset következményeként, a helyére érkező Mike Alexander pedig szintén balesetet szenvedett a decemberi Snowball Derbyn. A ’89-es Daytona 500 előtt Alexander súlyos fejfájásra és homályos látásra panaszkodott, így a Stavola Racing-nek új versenyző után kellett néznie. Így jött a képbe Dick Trickle, aki a rockinghami Goodwrench 500-on ejtette meg debütálását – 47 évesen! Első versenyén megbosszulta magát, hogy a kényelmes és vastag kígyóbőr-csizmában szállt be autójába (ahogy tette korábban minden alkalommal), hiszen a gázpedál felől áramló gáz miatt megduzzadt a lába, így kénytelen volt egyszerű versenycipőre váltani. Ekkor a 15. helyen végzett, egy héttel később, Atlantában viszont a dobogóra állt, és ez a 3. pozíció maradt Winston Cup-karrierjének legjobb eredménye, melyet még háromszor megismételt. Év végén megkapta a legjobb újoncnak járó címet, felírva magát a rekordok könyvébe, hiszen ő volt a legidősebb versenyző, akinek ez sikerült. Nagypapaként.
1990-ben egy pontot nem érő All Star-versenyt, a Winston Open-t nyerte meg Atlantában, mindössze 20 centiméterrel megelőzve Rob Moroso autóját a célban. A fő sorozatban azonban nem tartogatott túl sok sikert számára az élet, győznie nem sikerült, de legalább élvezte a versenyzést. Az időmérőkön rosszul teljesített, a versenyen viszont kamatoztatta short trackes tapasztalatait, és több száz körös versenyek végén is úgy szállt ki autójából, mintha egy könnyed vasárnap délutáni túrán vett volna részt. „Nincs szükségem edzésre, én a versenyek alatt erősödöm. Szívesen futnék még 100 kört.” – mondta mindezt egyik versenye után, cigarettával a kezében. Szívesen viccelődött relatíve sikertelenül alakult Winston Cup-os karrierjén, 1997-ben még tv-reklámban is szerepelt emiatt. A szpotban arra kérte a nézőket, hogy tippeljék meg a soron következő Napa 500 győztesét, megsúgva nekik: „Egy tipp: lehet, hogy én leszek az!” Mire a képernyőn hirtelen felvillant a ’0 a 243-ból’-felirat, utalva Trickle ’győzelmeire’.
Annak ellenére, hogy nem szeretett a pénzről beszélni, elég sok volt neki belőle: NASCAR-karrierje kezdetén 343 ezer dollárt autózott össze, 1998-ban, utolsó szezonjában (egyetlen top10-es helyezéssel!) pedig 1,2 milliót. Az idő ellene dolgozott, és amikor 56 évesen visszavonult, nem állt ki a média elé, hogy azt mondja: ennyi volt. Egyszerűen abbahagyta, hogy a családjával töltse az időt otthon, az észak-karolinai Iron Station-ben. Az unokáival játszott, a ház körül serénykedett, és alig gondolt a NASCAR-ra. Egyszer így nyilatkozott visszavonulása után: „Talán egyszer visszahívnak, hogy egy erős szponzorral a hátam mögött ismét versenyezhessek. De ha nem történik meg, az élet akkor sem túl rossz.”
2007-ben, immár végelegesen visszavonulva az autósport minden formájától, megműtötték a csípőjét, két évvel később viszont újabb probléma ütötte fel a fejét: a bal mellkasában folyamatosan szúró fájdalmat érzett, és hiába járt kórházról kórházra, orvostól orvosig, mindenütt csak azt hallotta: „Amíg nem fedezzük fel a fájdalom okát, addig nem tudunk mit tenni”. Trickle 66 éves volt már ekkor, végigdohányozta az életét, de rákos megbetegedésnek nyoma sem volt. Amikor a fájdalom jelentkezett, azonnal letette a cigarettát. Ezen felül más fájdalommal is szembe kellett néznie: még 2001-ben, lányunokája, Nicole végzetes autóbalesetet szenvedett egy röplabdaedzésről hazafelé tartva. A Trickle-hez közel állók szerint sosem sikerült túltennie magát a lány halálán. Mindez csak még jobban elszomorította a családot, hiszen három évvel azelőtt Dick unokaöccsét, Christ lőtték le Las Vegasban, mely gyilkosság indíttatásaira és felelősére sosem derült fény.
Dick Trickle sosem panaszkodott karrierje során. Akkor sem, ha anyagi nehézségei támadtak, akkor sem, ha óriási baleseteket szenvedett, de még hozzátartozói halála után sem mutatta ki érzelmeit. Fájdalmait megtartotta magának, 2013. május 6-án mégis ezzel a mondattal hívta fel fiát, Chuckot: „Nem tudom, meddig bírom tovább.”
Egy héttel később, déltájban hívás érkezett a 911-re. A diszpécser a címet kérte, a vonal túlsó végén pedig egy idős férfi, elfojtott hangon így válaszolt:
„Uh… Forest Lawn, uh, a 150-es autóútnál található temető.” – erre a diszpécser a nevét kérte, a telefonáló viszont ennyit mondott: „Egy ’93-as pickup platóján egy holttestet fognak találni.”
„OK” – említette a hölgy, amire ez volt a válasz: „Öngyilkosság… öngyilkosság…”
A diszpécser visszakérdezett: „Ott van?”- a válasz pedig így hangzott: „Én leszek az.”
„Rendben uram, hallgasson ide, uram, hallgasson ide.”
„Igen, a Forest Lawn temető, a 150-es útnál, egy Ford pickup hátuljában”
„Rendben uram, kérem, hadd segítsek önnek…”
A vonal megszakadt, és a kiérkező rendőrök már tényleg csak egy holttestet találtak, mégpedig Nicole Ann Bowman sírja mellett. Dick Trickle temetését négy nappal később tartották, a szertartáson mindössze a legközelebbi hozzátartozók és néhány barát vett részt. A veterán csendben búcsúzott a világtól, hogy ezt követően fájdalom nélkül, az égi versenypályákon okozzon minél több örömet rajongóinak.
