Nem könnyű Kurri Kurriból, egy hatezres lakosságú ausztrál kisvárosból a világ tetejére eljutni – ezen a helyen, a keleti partvidéken született Casey Stoner 1985. október 16-án. A kétkerekűekért megőrülő családban sorsa meg volt pecsételve, miután lába leért a földre nővére motorjáról. Ahogy betöltötte a 4 éves kort, már versenyzett, és ez egy percre sem változott a következő évtizedben, amely során 41 salakmotoros bajnoki címet nyert, 70 kisebb állami címmel együtt. Családjával együtt keresztül-kasul beutazta a hatalmas Ausztráliát, és ott versenyzett, ahol tudott, megtörtént, hogy öt különböző motorral egyetlen hétvégén.
Ausztráliában azonban az emberből nem lehet világsztár, így amikor elérte a 14-et, családja úgy döntött, Nagy-Britanniába költöznek fiuk karrierje érdekében. Az ok, hogy 16 éves kora előtt hazájában még nem indulhatott volna pályaversenyeken, Angliában viszont, ahol egy lakókocsiban élve járták a versenypályákat, már igen.
Stoner első próbálkozásra megnyerte a 125-ös Aprilia-bajnokságot, 2001-ben pedig már nemcsak a szigetországban, hanem egyúttal Spanyolországban is versenyzett – abban a rendkívüli nemzeti szériában, amelynek neveltjei ma is uralják a MotoGP mindhárom kategóriáját. Az a korábbi nagydíjgyőztes Alberto Puig hívta saját csapatába, aki egészen a közelmúltig a Stonernél csupán kettő héttel idősebb Dani Pedrosa pályáját egyengette. Stoner második lett a spanyol és brit bajnokságokban is, annak ellenére, hogy az utóbbi kategóriában futamokat kellett kihagynia. Spanyolországban bizonyos Hector Faubelt és Jorge Lorenzót utasított maga mögé. Már ebben az évben bemutatkozott a világbajnokságon is, az angol és ausztrál helyszíneken. Philip Islanden pontot is szerzett.
Pályafutása a gyorsasági vb kategóriáiban nem a szokványosan alakult, első teljes szezonját – mindössze két évvel azután, hogy Európába érkezett – a középső, 250 köbcentis kategóriában kezdte, az akkor még versenyző-csapatfőnök Lucio Cecchinello istállójában. Mérsékelt sikerek után – így is ő lett a legfiatalabb versenyző, aki valaha a legjobb hat között végzett – 2003-ban visszalépett a 125-be. A szezonzárón megszerezte első futamgyőzelmét, a végelszámolásnál pedig megelőzte csapattársát, Cecchinellót.
A következő évben leigazolta őt a KTM gyári együttese, Sepangban az osztrák márka első győzelme fűződött a nevéhez, összetettben ötödikként zárt. 2005-ben ismét Cecchinello csapata, az LCR és a 250 következett. Nem kellett különösebben sok idő a visszarázódásra, öt futamot megnyert és a világbajnok Dani Pedrosa mögött második helyet gyűjtött.
Logikus lépésnek tűnt, hogy az új idényben, 2006-ban már a MotoGP következzen, a világbajnokság legmagasabb kategóriája. Az LCR ugyancsak tervezte a bemutatkozást a Yamahával összefogva, mi sem lett volna természetesebb, mint hogy Stoner továbbra is az olasz csapatban marad. Aztán a Pons alakulat Hondáját tesztelte, végül mégis az LCR és Honda színeiben debütált a királykategóriában. A többi már, ahogy mondani szokták, történelem: a zöldfülű a zöldfülű csapat második versenyén pole-pozíciót szerzett, a harmadikon a dobogó második fokára állt. A későbbiekben viszont előjött hibázásra hajlamos énje – amely sok nehéz pillanatot okozott neki a későbbiekben –, számos versenyről kiesett, az utolsó három nagydíj egyikét sem tudta befejezni.
Ahogy a KTM a 125-ben mindössze három évvel korábban, ismét megtalálta egy gyári csapat, ezúttal a Ducati istállója. Megnyerte legelső versenyét velük, 21 évesen a legfiatalabb ausztrál futamgyőztessé vált a királykategóriában – egyébként ugyanezt már elmondhatta magáról a két alacsonyabb géposztályban is. Az olaszok kiváló motort készítettek a 800 köbcentiméterre való váltás évében, Stoner pedig a megfelelő ember volt, aki ebből sikert tudott kovácsolni. Még 9 versenyt nyert meg, egy alkalommal sem esett, ennek köszönhető, hogy három futam hátravolt a szezonból, mikor már magáénak tudhatta a bajnoki címet. Összesen 125 pont előnyt szedett össze.
Stoner még három évet eltöltött a Ducatinál, de sosem tudta megismételni azokat a sikereket, amelyeket az elsőben elért. Másodszorra második lett a pontversenyben, de szezon közepén még úgy tűnt, befoghatja az éllovas Valentino Rossit. Három sorozatban megnyert futam után a fordulópontot a Laguna Seca-i verseny jelentette, amely kettejük csatájáról és Rossi a Dugóhúzó-kanyarban bemutatott előzéséről emlékezetes. Az talán már kevesebbeknek ugrik be, hogy a csata – amely után Stoner a Doktort kritizálta, aki szerinte túlment a határon keménységével – a ducatis esésével ért véget. És innentől fogva ismét előjött a hibázó Stoner: néhány verseny alatt nullára redukálta esélyit, Rossi pedig pontrekordot döntő nyolcadik bajnoki címet szerzett.
Harmadik ducatis szezonja első néhány versenyén Stoner ismét esélyesnek tűnt, de ezt az idényt végül csak negyedikként zárta, több versenyt is kihagyott rejtélyes betegsége miatt, amelyről végül kiderült, hogy tejcukor-érzékenység. A negyedik évben nagyon sokáig futamot sem tudott nyerni, és több versenyről esett ki, mint előtte bármikor a Ducatival.
Senki sem tagadhatja, hogy a ducatis kaland lefelé ívelt, az idő a váltásra azonban akkor érett meg, amikor kiderült, Rossi az olasz csapathoz tart. Stoner a Hondához nyergelt, amelynek egy szatelit motorjával 2006-ban bemutatkozott a MotoGP-ben – abban az évben, amikor a gyár utolsó világbajnoki címét nyerte. A körülmények 2007-re hajaztak, azt leszámítva, hogy Stoner ezúttal már valódi sztár volt, 9,5 millió dolláros gázsival 4 milliós „szerény” fizetés helyett. De most is megnyerte a szezon első versenyét Katarban, most is 10 győzelemig jutott, ami ismét fölényes – ezúttal 90 pont különbségnyi – bajnoki címet jelentett.
Egy kivételével minden versenyen dobogóra állt, az a kivétel Jerez volt, ahol Valentino Rossi lökte ki. Akiből szinte bolondot csinált ebben az évben: a MotoGP legendája a Stoner alatt sokszor olyan kezes és gyors paripát nem tudta megszelídíteni, még a dobogóig is csak egyszer jutott el. Ahogy Laguna Secában, Stoner itt sem hagyta szó nélkül a Doktor produkcióját: amikor Rossi a Repsol-bokszba látogatott bocsánatot kérni, a híressé vált „az ambícióid nagyobbak, mint a tehetséged” mondattal válaszolt.
Második hondás éve a harmadik ducatis szezonra emlékeztetett: úgy tűnt, megismételheti a bajnoki címet, szezonja nagyon ígéretesen indult, olyan pályákon is nyerni tudott, ahol korábban soha. Néhány esés következtében azonban talajt veszített Jorge Lorenzóval és Dani Pedrosával szemben, végül pedig, akárcsak 09-ben, most is ki kellett hagynia versenyeket, ezúttal egy sérülés miatt. Ekkor már tudni lehetett, hogy ez lesz utolsó éve a MotoGP-ben, bizarr módon már azelőtt bejelentette visszavonulását, hogy betöltötte volna 27. életévét – szokatlan kor a nyugdíjba vonuláshoz.
A sérülés után az év utolsó négy versenyére tért még vissza, és éppen Ausztráliában szerezte meg utolsó futamgyőzelmét. Amíg versenyzett, Stoner és a Phillip Island-i pálya összhangja szétrobbanthatatlan volt: Stoner szerette a pályát, a pálya pedig szerette őt, csak így lehet, hogy 2007 óta minden egyes futamot megnyert ezen a helyszínen. Nem számított, hogy Hondával vagy Ducatival száll harcba, világverő vagy betegeskedő motoron, egészségesen vagy kihagyás után: sorozatban hat futamot nyert meg hazai aszfalton.
Az eredményes pályafutás fontos állomásairól és bravúrjairól már beszéltünk: mégsem lehet úgy írni Casey Stonerről, hogy ne ejtsünk szót személyiségéről. Casey Stoner nem szerette a MotoGP-t körülvevő felhajtást, a sallangot: ki nem állhatta a véget nem érő PR-eseményeket, a kötelező nyilatkozatokat, a sportpolitikát, minden formalitást. Egy csendes, zárkózott fickó – amit a motokrossz-sztár Chad Reed is megerősített a Formula.hu-nak, aki együtt nőtt fel vele Kurri Kurriban –, aki belecsöppent a világ egyik legnagyobb sportbizniszébe. Ő egy okból volt ott, amit igazán szeretett, és amihez nem kevésbé értett: a motorozás miatt. Mondhatni, ő volt a motorversenyzés Kimi Raikkönenje.
Egy fontos különbséggel: míg Raikkönent a legszélesebb tömegek magasztalják, Stonert – bár neki is megvolt saját szurkolótábora – aligha lehetett közönségkedvencnek nevezni. Szerepet játszottak ebben persze domináns győzelmei is, az ilyen sikereket kevesen kedvelik, ráadásul épp a kultikus Valentino Rossi kárára nyerte halomra magát – ezért fütyülték ki többször is még ducatisként a Brit Nagydíjon, amikor a dobogó tetején ünnepelni kellett volna őt. De legalább ilyen fontos szerepet játszik a történtekben viselkedése: nem mondható, hogy emelt fővel fogadta az említett Laguna Seca-i vereséget, amely után nem fogadta el Rossi kéznyújtását – a Doktor „ilyen a versenyzés, Casey” bölcsességgel próbálta rádöbbenteni, hogy ahogy a nagy győzelmeket, a kudarcokat is tudni kell kezelni. „Többé nem tudom tisztelni őt” – nyilatkozta ehelyett Stoner.
Évekkel később Jerezben sem tudta értékelni Rossi bocsánatkérését, és szintén emlékezetes momentum, amikor egy edzés után a motoron megbokszolta az őt akadályozó Randy de Puniet-t. Versenyek, időmérők utáni nyilatkozataiban a motorra, körülményekre panaszkodott, ha éppen nem nyert – de nagyon ritkán lehetett hallani tőle, hogy kimondja: ő hibázott.
Stoner ki nem állhatta a médiát, és ehhez tartotta magát, amikor kapcsolatba került vele. Alaposan leteremtette az értékelése szerint ostobaságokat terjesztő spanyol újságírót, aki 2012 elején megkérdezte tőle, valóban vissza akar-e vonulni – hogy alig egy hét múlva maga jelentse be, a szezon után nem lesz tovább. Ahelyett, hogy egy teljesen érthető indokra, a télen megszületett kislányára hivatkozott volna, kijelentette, elege van a világbajnokság körüli felhajtásból, már nem szereti a MotoGP-t.
Ennek ellenére nagyon sokan visszavárták őt, sokan úgy gondolták, ő lehet az épp megüresedő helyére érkező Marc Marquez ellenszere. Az ausztrál azonban többször leszögezte, nem fog visszatérni. Visszavonulása után beválasztották a MotoGP legendái közé, huszadikként a névsorban. „Megtiszteltetésnek veszem, hogy ilyen motorosok között lehetek, habár néha úgy gondolom, nem érdemlem meg” – kommentálta ezt Stoner. 2013-ban négykerekű versenyzéssel kísérletezett a nívós V8 Supercars sorozat másodosztályában, idén azonban úgy döntött, kihagy egy évet. Inkább marad a farmján, ahol családjára és a horgászásra szenteli idejét. Nem megszokott életvitel egy 29 éves kétszeres világbajnoktól – de miután remélhetőleg az eddigieknél kicsivel többet tudtunk meg Stoner pályafutásáról és személyiségéről, jól láthatjuk, ő messze áll mindentől, amit megszokottnak nevezhetünk.
