Győztes csodák: Lotus 72

Napjainkban egy Formula-1-es autó egy évet szolgál, majd átadja a helyét az újabb és gyorsabb konstrukciónak. A Lotus 72 azonban 1970 és 1975 között 75 Formula-1-es nagydíjon állt rajthoz (összesen 138 start), és ezalatt 20 futamgyőzelmet, 17 pole pozíciót és 10 leggyorsabb kört szerzett. Az első győzelmét Jochen Rindt révén az 1970-es Holland Nagydíjon arató Lotus 72 pedig szinte végig versenyképes volt, hiszen azzal Ronnie Peterson még 1974-ben is háromszor (Monacói, Francia és Olasz Nagydíjak) is győzni tudott, sőt Jacky Ickx az 1975-ös Spanyol Nagydíjon még képes volt vele egy 2. helyet szerezni. Ezek után nem meglepő, hogy azért az évek során jelentős fejlesztéseken átesett autó a Lotusnak három konstruktőri (1970, 1972, 1973) és két egyéni világbajnoki címet (1970 Jochen Rindt, 1972 Emerson Fittipaldi) is nyert.

Az 1970-ben bemutatkozó "fekete szépség" számtalan innovatív műszaki megoldást tartalmazott, kezdve az ék alakú profiltól, a csekély rugózatlan tömegen át, az oldalra helyezett radiátorokig, az állítható torziós rugókig és a belülre helyezett első fékekig. A Lotus az évek során a Ketterinham Hall-i (Hethel, Anglia) központjában 6 különböző konfigurációban (A-tól F-ig) 9 karosszériát épített. Maga a monocoque alumínium és magnézium lemezekből készült, amit a belső acél válaszfalak köré ragasztottak és szegecseltek. Az első felfüggesztésnél Chapman torziós rudakat, míg felül egyenlőtlen hosszúságú kettős lengőkarokat használt, a hátsó felfüggesztésnél pedig alsó és felső fordított lengőkarok működtették a torziós rudat. Eredetileg a Lotus 72-est egy szokatlan a fékezések és a gyorsítások alatti bólintásokat kivédő felfüggesztéssel tervezték. Az autónál azonban ezzel komoly kezelhetőségi problémák jelentkeztek, és ezért gyorsan egy sokkal vezethetőbb futómű konstrukcióra váltottak.

Az autót a kor egyik, ha nem a legjobbjának számító Cosworth Ford DFV V8-as erőforrása hajtotta, amelynek 2993 köbcentiméteres lökettérfogatból 10 000-es fordulatszám mellet 450 lóerőt hoztak ki a Cosworth mérnökei, míg a motor teljesítményét a Hewland FG400-as 5-sebességes H váltója közvetítette a hátsó kerekek felé. A Lotus 72-es abban is egyedülálló volt, hogy azt elsősorban a Firestone könnyű konstrukciójú lágy gumiabroncs keverékéhez tervezték. Így bizony a Lotus 72-est nehéz volt a pályán megverni, 1973-ban azonban a Goodyear váltotta a Firestonet, az ő abroncsaik pedig sokkal kevésbé illettek a Lotus 72-es súlyelosztásához. Ennek eredményeképpen a Lotus 72-esnél egyre nehezebbé vált a megfelelő beállítás megtalálása, így a mérnököknek újabb és újabb felfüggesztés-elemeket kellett kifejleszteniük az eredeti alapokhoz.

Az 1973-as szezonra a Lotus mérnökeinek az új biztonsági előírások miatt, az autók oldalába épített deformálódó szerkezeti elemek kötelezővé válása okán is hozzá kellett nyúlniuk az autóhoz. A beavatkozás sikeres volt, így a már negyedik évébe lépő konstrukció az 1973-as szezonban 7 futamgyőzelmet (Ronnie Peterson 4, Emerson Fittipaldi 3) szerzett, az év végén azonban a Lotusnak be kellett érnie a konstruktőri bajnoki címmel, mert a sok kiesés miatt az egyéniben végül Jackie Stewart (Tyrrell) vihette haza a bajnoki címet. A sikerek és a folyamatos fejlesztések ellenére 1975-re a csodás Lotus 72-es felett is eljárt az idő, így az előző szezonban még három győzelemmel és három 3. hellyel a konstruktőri bajnokság 4. helyén végző Lotus 72-es 1975-ben már 9 ponttal csak a bajnokság 7. helyére volt jó. A kiöregedő konstrukció pedig az utolsó futamán 1975. október 10-én, az Amerikai Nagydíjon Watkins Glenben Ronnie Peterson révén egy 5. hellyel végleg búcsúzott a Formula-1-től, hogy átadja a helyét az átmeneti modellnek számító Lotus 77-nek, amit a Lotus és Colin Chapman utolsó zseniális dobása a Lotus 78-as követ majd az 1977-es szezonban.