A Reggio Emiliában fekvő Modenára nem jellemző jeges télben született 1898. február 18-án, és egy forró augusztusi vasárnapon távozott az élők sorából 1988. augusztus 14-én.
A két dátom közti 90 év alatt nem csupán egy autógyárat hozott létre, hanem felépített egy mítoszt. Ez lett a Ferrari márka, aminek ő maga, a Commendatore, az Il Drake, az Inginiere legalább annyira fontos része lett, mint a tűzpiros verseny- és sportkocsik. Szimbólummá vált az egyszeri, modenai kovácsivadék, aki korai árvaságra jutva makacs elszánással előbb autóversenyző lett, aztán az Alfa Romeonál csapatmenedzser, majd végül - 1947-től - konstruktőr. Egy különös, erős személyiség, aki képes volt arra, hogy megbabonázza versenyzőit, mérnökeit, és autói sikere által a közönséget is, világszerte. Olaszortszágban a Ferrari-rajongónak külön elnevezése van, a tifosi, és manapság, az internet korában száz és ezer közösségi oldalon működő Ferrari-csoportok, klubok égnek a maranelloi mítosz lázában.
Enzo Ferrari egy dolgot biztosan nagyon tudott: kiszemelni azokat a szakembereket, akikkel érdemes együtt dolgozni. Nem csupán versenyzői lettek legendásak, csak hogy a F1-világbajnokokat említsük: Ascari, Fangio, Hawthorn, P. Hill, Surtees, Lauda, Scheckter, Schumacher, Räikkönen, hanem tervezői is, Vittorio Janotól Carlo Chitin át Mauro Forghieriig, de még sportigazgatói is, Ugolini, Dragoni, Tavoni - és mind közt a legifjabb, Luca di Montrzemolo. A fiatalember Niki Lauda 1975-ös, első bajnokságakor mindössze 28 éves volt, de mára már több mint 20 éve a Ferrari elnöke. Méltó módon emlékezett meg az évforduló kapcsán az alapítóról:
- Néhány szóban lehetetlen összefoglalni, mit jelentett számomra Enzo Ferrari. Kiemelném a bátorságát, azt, hogy a legnehezebb pillanatokban is mindig előre tekintett, holott ezekből bőven kijutott a számára szemlélyesen és szakmai pályáján is. A példája ma is eleven és hat rá. Néha elcsodálkozom, hogyan lehetett olyan szerencsém, hogy ismerhettem és együtt dolgozhattam vele és Agnelli ügyvéd úrral.
Egykori pilótái, akármilyen körülmények között is váltak el útjaik, időben úgy tértek vissza Maranellóba, mint egy szent helyre. A legismertebb tán Niki Lauda esete, aki 1977 végén, a második bajnoki címmel a zsebében haraggal távozott. Az osztrák ikon utóbb így nyilatkozott a Commendatoréról:
- Minden a kisujjában volt. De egyben nagy színész is volt, nagy pszichológus. Amikor ott hagytam, tombolt, azt mondta, Júdás vagyok, aki harminc rúd szalámiért elárulta. Aztán, amikor 1979-ben Scheckter bajnok lett nála, küldtem el gratuláló táviratot. Rögvest válaszolt, ezt: Ha Lauda a Ferrarinál maradt volna, elérhettük volna Fangio rekordját... Kell ennél nagyobb elismerés?
Kétségtelen, hogy - mint Montzemolo is utalt rá - az Enzo Ferrari-mítosz létrejöttéhez kellettek azok a tragédiák is, amik érték. Alig lehet felsorolni a pilótákat, akik Ferrariban lelték halálukat: Ascari, Castelotti, Musso, Collins, Bandini, Villeneuve... Mindennél jobban megrázta szeretett fia, Dino tragéiája, aki 24 évesen, izomsorvadásban hunyt el. Létrejött a mindig sötét szemüveget viselő, ősz hajú, zárkózott mágus mítosza, aki nem jár a versenyekre, hanem otthon, lesötétített irodájából követi az eseményeket, irányítja birodalmát. Akik jártak nála, többen egyetértettek benne, hogy egy látogatás Enzonál, olyan volt, mint egy kihallgatás a pápánál...
Amikor halála előtt két hónappal a római pápa, II. János Pál ellátogatott Maranellóba, a nagy beteg Ferrari már nem tudta fogadni, csak telefonon beszéltek. Megvallotta a Szentatyának, hogy nem volt jó katolikus, bűnök nyomják a lelkét.
II. János Pál így beszélt hozzá:
- Ferrari - mondta -, mindannyian vétkezünk, de ha megbánjuk bűneinket, a Mindenható bizonyosan megbocsát. Te sok örömet adtál autóiddal és pilótáiddal az embereknek. Én most ezért feloldozlak téged.
Megbékélve szállhatott a sírba.
És egy kis személyes lábjegyzet.
Lauda és Villeneuve miatt kamaszként nagy Ferrari-drukkerré váltam az 1970-es években. Amikor 1985-ben először írtam Ferrarinak, bár környezetemben senki sem hitte volna, néhány héten belül megérkezett angol nyelvű önéletrajza, a Piloti, che gente... egy kísérőlevél társaságában. Attól fogva születésnapja alkalmából évente felköszöntöttem, és ő híres, lila tintával ellátott aláírásával, kis kártyán mindig megköszönte. Amikor elhunyt, kisvártatva a szokásosnál nagyobb alakú boríték érkezett a piros, ugró lovacskás pecsétekkel. A gyászjelentés volt, mellette Piero Ferrari értesítésével, apja haláláról. Azóta merem hinni, hogy Maranellonak is fontosak azok, akiknek fontos Maranello.
