Lassan kiadhatnék egy novellagyűjteményt a kelleténél kalandosabbra sikerült céges utazásaimról, mert már-már legendás itt a Formulánál, hogy amikor egy meghívást követően én megyek el egy távolabbi médiaeseményre, valahogy mindig borul az előre ismertetett forgatókönyv: vártam már órákat a reptéren a poggyászra, kerestem már olyan lakcímet Görögországban, amiből egy tucatnyi ugyanolyan létezett az Attikai-félszigeten, és adtak már ki nekem olyan hotelszobát, amelyben már lakott egy fiatal hölgy (sajnos nem engedett be).
Szerencsére kellő mennyiségű nyitottsággal és ironikus szemlélettel áldott meg az élet ahhoz, hogy ezeken inkább jól szórakozzak, mintsem megsértődjek, így ma már mindig izgatott kíváncsisággal várom, hogy mi fog történni a következő utazás alatt - olykor jobban is, mint magát az eseményt.
Így történt ez a legutóbbi rövid kiruccanás során is, amelynek végcélja egy szerbiai tesztpálya volt Vajdaság déli részén, félúton Újvidék és Belgrád között. Reményeim most is beigazolódtak, hiszen a Budapesten induláskor lerobbanó autóbusz egy másfélórás várakozást vont maga után, majd amint a hatalmas járművet az utazó tömegnek sikerült 7-8 személyautóból álló konvojra cserélnie, természetesen én kerültem abba a kocsiba, amelynek a sofőrje lejárt igazolvánnyal szeretett volna belépni Szerbia területére, így a határra érve pontosan ugyanazzal a lendülettel fordulhatott is visszafelé. Végül nekem jutott hely egy másik járműben, amiről azért az addig történtek után egy ideig még nem tudtam eldönteni, hogy örülnöm kell-e neki vagy sem. Estére kiderült, jól tettem, hogy örültem, mert noha ok nélkül megmásztunk egy hegyet és feleslegesen behajtottunk néhány városba, azért végül valahogy mégis eljutottunk Rumába, ahol a szállásunk volt (és igen, innen a cím).
Azt is megszoktam már egyébként, hogy Európa bármely táján járok, minden hotelszobában akad egy dolog, aminek a funkciója mindvégig rejtély marad előttem. Ezúttal egy a fürdőszoba faláról lelógó madzag volt az illető, amit ha meghúztam, nem történt semmi, de ha nem húztam meg, akkor sem. Annyi baj legyen.
Másnap Rumától már nem volt messze célállomásunk, a NAVAK, ami annak dacára, hogy útitársaim egy része szerint egy olyan szerb város, amelynek furcsamód csupa nagybetűvel kell írni a nevét, valójában egy mozaikszó, ami kizárólag a Subotište mellett fekvő pálya nevének, vagyis a Nemzeti Vezetőakadémiának a rövidítése. Ide a Shell, valamint a termékeinek Magyarországon is ténykedő forgalmazója, az Orbico révén keveredtünk el, méghozzá annak apropóján, hogy a NAVAK-on már második éve rendezték meg a Shell Transport Open Days nevű, előadásokkal, kiállítással és tesztvezetéssel egybekötött nemzetközi népgyülekezetet.
Ezen az eseményen főként a nehézgépjárművek álltak a figyelem középpontjában, és bár ez most egy remek lecsapási lehetőség lenne, de legyen szíves, senki ne kérdezze meg, hogy mit keresett az autó- és motorsportokkal foglalkozó Autósport és Formula Magazin egy olyan helyen, ahol kamionok, kisebb személy- és teherszállító járművek, meg egy busz voltak a főszereplők, mert mi sem tudjuk rá pontosan a választ. Néha furcsa dolgok kerülnek egy sportújságíró útjába, de ezen cikk becsületére legyen mondva, hogy nem is azért született, hogy a teherautókról értekezzünk benne.
Sőt, itt is előbújt belőlem a szakbarbár, hiszen tudtam, hogy kisebb országokban a helyi autóversenyzők presztízsnövelő jelleggel azért meg szoktak jelenni a motoros járművekkel kapcsolatos ritka rendezvényeken. Sajnos azonban abbéli reményem, hogy Szerbia motorsportéletének két épkézláb, nemzetközileg is komoly sikereket jegyző versenyzője közül egyik ott lesz ezen a shelles eseményen, a viharos idő ellenére is hamar elpárolgott a realitás talajáról: a jelenleg a TCR-ben vitézkedő Dušan Borković egy másik olajcég logóját hirdeti büszkén a páratlanul nagy reklámfelületet kínáló versenyzői overallján, míg a Dakar Ralik rutinos szabadkai motorosától, Saghmeister Gábortól a gépjármű-skálán egészen távol esik az, ami ezen a napon a NAVAK-on történt. Így hiába tudtam róla azt, hogy pár éve szükség esetén még bevont jogosítványa ellenére is képes volt ripsz-ropsz keresztülszáguldani az ország autópályáin, most ez sem volt elég, hogy idecsalogassa őt.
A pályára megérkezve először leróttam tiszteletemet a 2014. május 20-i történések előtt, és lefényképeztem azt a pontot, ahol azon a napon álltam, miközben hívogatni próbáltam előbb egy cseh, majd egy magyar, végül pedig egy szlovén kontaktszemélyt, mert a jelek szerint csak nekem felejtettek el szólni arról, hogy a friss autós Dakar-győztes Nani Roma NAVAK-ra kiírt látogatását egy egészen más helyszínre tették át. Jól emlékszem, hogy ott álltam az út szélén, a füves és a kavicsos rész összeérésénél, miközben a taxis idegesen toporgott mögöttem, pedig akkor még nem is csapódott neki a szélvédőnek egy féltégla, és még azt sem közöltem vele, hogy nem tudom, ki fogja kiegyenlíteni a sok felesleges fuvarozás miatt nagyjából 50 ezer forintnak megfelelő magasságokba rúgó számlát, csak abban vagyok biztos, hogy nem én. (Jól sejtitek, egy másik félresiklott utazás!)
Szerencsére jelen eseményen azért várakozásaimhoz képest elég gyorsan hasznossá tudtam tenni magam, miután kiszemeltem egy járművet, aminek B kategóriás jogosítvánnyal is a közelébe engedtek: egy 2016-os, 2,4-es motorral felszerelt, négykerék-meghajtású Toyota Hiluxot (jé, még valamiféle cikkünk is van róla, magam sem hittem volna). Hivatalosan „tesztvezetésnek” nevezték ezt, de a szakadó esőben, bóják által szegélyezett úton, leghosszabb konfigurációjában is három kilométeres pályán engedélyezett egyetlen kör alatt azért nem tört rám olyan érzés, hogy hirtelen kívül-belül megismertem ennek az autónak a személyiségét, pláne úgy, hogy vezetés közben a mellettem ülő instruktorral nagyon jól elszórakoztunk azon, hogy én annyira tudtam szerbül, mint ő angolul, ami csak egy viszonylag alacsony színvonalú társalgást tett lehetővé közöttünk, de mégis olyan jól megértettük egymást, mintha már 29 évnyi ismertségre tekintenénk vissza. Megnyugtatásomra a menet után az autótesztelésben nálam jóval jártasabb kollegák is megerősítettek abban, hogy három perc vezetés semmire sem elég, de azért engem kicsit elkapott a sárga irigység, hogy ők minden szakmai rendezvényen kipróbálhatják munkájuk tárgyát, bezzeg egy autósport-újságírónak ilyen nem adatik meg!
Ja, amúgy mellesleg volt ez az esemény is, amire mentünk, és ahol a Shell mindenféle marketing-menedzserei tartottak előadásokat: némelyek a tipikus önfényezést bemutatkozást szolgálták, mások viszont kifejezetten érdekfeszítőek voltak és a kutatási eredményeket tárták az árgus fülekkel hallgatók elé. Az meg már az én bajom, hogy amikor bemutatták Laura Alonso Miguelezt, Magyarország és a Balkán-félsziget vezető disztribútorát, nekem már megint óhatatlanul az autóversenyes asszociációk ugrottak be, és az Indy 500 gondolata terebélyesedett el az agyam azon területén, amely a hölgy mondandójának befogadásáért lett volna felelős.
Azt azért befogadtam, mert elég sűrűn mondták, hogy a Shellnél folyamatosan dolgoznak azon, hogy minél hatékonyabbá tegyék a különféle járművek még különfélébb motorjainak üzemanyag-fogyasztását, és időről időre sikerül is újabb áttörést elérniük. Egy kamionokon elvégzett tesztről hallgathattuk meg a nap legtartalmasabb prezentációját, amelyben alaposan levezetve esett szó arról, hogy például B kamion C üzemanyaggal miért fogyaszt kevesebbet, mint F kamion A üzemanyaggal, de ez itt most talán nem a megfelelő hely a részletekhez.
Egy új város, egy új helyszín, egy számomra új esemény és sok új érdekes ember miatt máris emlékezetes maradt ez a rendhagyó időtöltés, arról nem is beszélve, hogy egy új, őrült utazós történettel bővülhetett a gyűjteményem, ami nélkül ez az írás is aligha jöhetett volna létre.
