A szállodától a Dakar limai központja húsz percre esik, mindegy hogy valamelyik viseletes taxival, vagy gyalog indul neki az ember. Az első pillantás élménye is ugyanolyan elevenbe vágóan gyönyörű, hiszen a Csendes-óceán partján felépített motorsport-falu látványa fentről, egy hosszú, magas sziklafalról tárul az ember szeme elé. Az arcokat friss, sós levegő simogatja, és ugyan nincs fullasztóan meleg, a naptej elkel, ez hamar kiderül pár korábban érkezett kolléga vörösre égett arcáról.
A szervizpark nem hasonlítható a pályaversenyek steril paddockjaihoz, itt ugyanis egy perc után elveszíti színét a lábbeli, a nadrág, a poló, a fel-alá közlekedő kamionok, autók, motorok által felvert por mindenkit menthetetlenül összekoszol. Az Opel Dakar Team bázisán is szembesülünk a dologgal: hiába törölgeti maga Szalay Balázs és Bunkoczi László a kocsiját, rövidesen megint szürke réteg telepszik a fényes karosszériaelemekre. Mindez persze csak nekem lehet újdonság, a rutinos csapattagokat egyáltalán nem zavarja a dolog, a hangulat kiváló, idegeskedésnek, kapkodásnak semmi nyoma. Délután ötig kell elkészülni mindennel, a 327-es rajtszámú Opel Mokka gépátvétele akkor kezdődik.
A médiások egy ettől merőben más környezetben, a mérhetetlenül elegáns Hiltonban vehetik át az akkreditációjukat, ahol a jegesre hűtött sajtóközpontban (figyelem, nagyon fontos!) hipergyors internet, finom ínyencfalatok és háromféle kávé is várja a zsurnalisztákat. Van, aki állandó, a futam teljes hosszára szóló nyakbavalót, van aki csak napi belépésre jogosító karszalagot kap. Miután én csak az első négy szakaszon tarthatok a mezőnnyel, az utóbbi csoportba tartozom, de ez egyáltalán nem veszi el a kedvemet. A szállodában a Dakar nagyfőnöke villáminterjúkat ad, Etienne Lavigne optimista az idei futamot illetően - de hát hogyan is máshogy kellene a futam elé tekintenie, amikor három ország támogatását, fantasztikus médiahátteret, és a gyári csapatok híján is a legjobb versenyzők aduit tartja a kezében"
A szervizparkba visszatérve csak kapkodom a fejem, pontosan úgy érzem magam, mint amikor életemben először sétáltam az F1 motorhome-utcájában: hírességek balra-jobbra, ötven és százmilliós technikai csodák, amelyeket tavaly még csak a televízióban láttam, most pedig bármelyikhez odasétálhatok, és mindent megnézhetek. A csapatfőnökök örömmel fogadják a sajtó érdeklődését, éppen hogy csak nem ültetnek be a kocsikba. Talán az Iveco, a Kamaz és az MAN gépszörnyei a legmegdöbbentőek, de találni az autósok között olyan alkotásokat, amelyektől leesik az ember álla. Horn Albert navigátor az ismerős tulajdonos segítségével például beavat egy szinte tökéletes SAM Mercedes titkaiba, amelyről pár perc magyarázat után már számomra is ordít: ez a csúcstechnika, amely nem említhető egy lapon az alsókategóriás megoldásokkal.
Egy-két órát a Dakar-falu nézők számára kialakított részében is minden gond nélkül el tud tölteni az ember, ide a szurkolók 10 sol, nagyjából 900 forint fejében juthatnak be. A rendező országok turisztikai pavilonjai mellett a főbb támogatók attrakciói, óragyártó, tisztítóberendezés-forgalmazó, olajipari konszern, gumis cég, energiaital-márka hostessei, szóróajándékai és termékei csábítják a helybélieket. Akik fáradhatatlanul fényképeznek és fényképezkednek, mindent kipróbálnak, zászlókat lobogtatnak, esznek-isznak, és örömujjongásban törnek ki, amikor a gépátvételen átesett versenyzők közül éppen egy perui kaptat fel a még nem hivatalos rajtdobogóra, hogy az óriáskivetítő előtt pár percig elbeszélgessen a szpíkerrel, mielőtt a parc fermébe hajt járművével.
Mire mindezzel a látvánnyal az ember betelik, lassan eljön az Opel Dakar Team ideje is. Előbb a közel két órás adminisztratív gépátvételen kell átesnie az alakulatnak, hogy minden engedélyt és pecsétet beszerezzenek, majd jöhetnek a műszaki jellegű vizsgálatok. Több "sávban", hosszú sorokban araszolnak a versenyzők. Itt már az utolsó szponzormatricák is felkerülnek a kocsikra, a csapattagok az ellenőrök kérésére készségesen és villámgyorsan bontják meg a legbonyolultabb alkatrészeket is, mert ugye fő a szabályosság, amelyek a biztonság és az esélyek minél nagyobb kiegyenlítése miatt mindennél fontosabbak.
Szalay Balázsnak semmi konfliktusa nem akad a szervező szakembereivel, pedig már este tízre jár az idő, amikor az utolsó stáció, egy csápos emelő elé érkezik a magyar autó, hogy alulról is megszemléljék az illetékesek, minden helyénvalóan működik-e a Mokkán. A tapasztalt pilóta éppen udvariasan válaszolgat a nem mindig szakszerű kérdésekre, amikor a kocsi körül állók ereiben magfagy a vér: az előttünk vizsgált Toyota Pickup megbicsaklik a kétméteres magasságban, és kis híján rázuhan az alatta állókra. Az emelő betonalapzatából kiszakadnak a csavarok, és csak a szerencse akadályozza meg a tragédiát. Fél óra elteltével érkezik két targonca amelyek kemény munkával lehozzák a magasban rekedt autót az anyaföldre, mi pedig hálát adunk az égnek, hogy ez az eset nem a magyar csúcstechnikával esett (meg)"
Mivel a probléma további órákra megnyújtja a gépátvétel folyamatát, a team vezetése úgy dönt, a szakmai személyzeten kívül mindenki visszatérhet a szállásra, hogy az egész napos munka és éhezés után (én észre sem vettem, hogy nem ettem) egy zuhannyal és vacsorával jutalmazza meg magát. A többségnek jöhet az alvás, de nekem a képválogatás és a cikkírás következik. Helyi idő szerint hajnali kettő, mire nagyjából a dolgom végére jutok és bezuhanok az ágyba.
Tudom, így is többen cserélnének velem, mint ahányan sajnálnak - és igazuk van.
