Riccardo Patresét még a 2000-es évek elején is nagydíjrekorderként tartották számon, hiszen hallatlanul soknak tűnő, 256 versenyrajtját 2008-ig senki nem tudta megdönteni - mára viszont már a dobogóról is lecsúszott ebben az értékelésben, hiszen Rubens Barrichello, Michael Schumacher és Jenson Button is nagyobb F1-es rutint halmozott fel nála, és hamarosan Fernando Alonso is hasonlóra készül.
Patrese 1977-ben, 23 éves korában debütált a királykategóriában a Shadow színeiben, majd a következő évben a csapatból kiváló alapító tagokkal tartva az újan létrehozott Arrowshoz csatlakozott. Korai éveiben a mezőny egyik leghevesebb, legvadabbul vezető pilótájának tartották társai, amely kétes hírnevét baleseteivel és agresszív manővereivel alapozta meg.
Még második szezonja sem ért véget, amikor mindez olyan komolyságig fajult, amit ő sem hihetett volna. Amikor az 1978-as Olasz Nagydíj rajtbalesete során halálos sérüléseket szerzett Ronnie Peterson, a mezőnyből többen is őt vádolták meg az ütközéssorozat kirobbantásával és így közvetetten Peterson halálának okozásával. A versenyzők érdekvédelmi szerve összefogott, és közös levélben kérték az irányító testületet, hogy tiltsák el az olaszt a következő versenytől, ennek pedig eleget is tettek, így a kiközösített pilóta nem lehetett ott a Watkins Glen-i rajtrácson. Patrese és a futamot hibásan, idő előtt elrajtoltató felügyelő 1981-ben álltak bíróság elé a Monzában történtek miatt, de végül mindkettőjüket felmentették. Az olasz kétes manőverének legnagyobb kritikusa, James Hunt azonban továbbra is ellenszenvet mutatott egykori riválisa iránt, amit saját visszavonulása után kommentátorként gyakran éreztetett is a közvetítések során.
Patrese első F1-es éveit azonban a történtek fájóan beárnyékolták, így gyorsan feledésbe merült az is, hogy már 1978-ban Kyalamiban, az Arrows második versenyén majdnem futamgyőzelmet szerzett, ám reményeinek 15 körrel a leintés előtt vetett véget egy motorhiba. Renoméja végül akkor állt teljesen helyre, amikor 1982-ben végre megszerezte első győzelmét, méghozzá egy nem mindennapi hajrában Monaco utcáin, ahol előbb Prostot, majd Pironit és de Cesarist is a technika állította meg a siker kapujában, és végül úgy nyert Patrese, hogy az utolsó körben még maga is kicsúszott.
Ekkor már a Brabham pilótája volt, ahol azonban ezt a győzelmet leszámítva nem igazán tudott kibújni Nelson Piquet árnyékából, aki a következő szezonban ismét a bajnoki címig menetelt a csapattal, mialatt Patrese az első kilenc futamon a célig sem jutott el. Végül a ’83-as szezonzárón, Dél-Afrikában állhatott fel ismét a dobogó tetejére. A következő két évet az Alfa Romeónál töltötte, mielőtt még kettőre visszatért volna a Brabhamhez.
Az igazi nagy esélyt azonban 1988-ban kapta meg, amikortól öt éven át a Williams pilótájaként ténykedhetett. Ebből az ötből azonban hármat, és éppen a csapat legversenyképesebb éveit Nigel Mansell oldalán volt kénytelen eltölteni, ahol így ismét másodhegedűs szerepbe szorult. Ezen időszak alatt további négy győzelmet szerzett és az etalonnak számító Williamsszel háromszor is az egyéni bajnokság dobogóján zárta a szezont, de a brit mellett nem gyakran rúghatott labdába.
Utolsó F1-es évére, 1993-ra a Benettonhoz csatlakozott, ahol Michael Schumacher csapattársaként egy ötödik hellyel búcsúzott az egyéni pontversenyben. Noha nem volt bajnokalkat, és talán nem is használt ki minden kínálkozó lehetőséget, 256. futama után Riccardo Patrese már a mezőny egyik legelismertebb versenyzőjeként akaszthatta szögre a sisakját. És aki másfél évtized távlatából még emlékezett az 1977-ben debütált heves pilótára, megállapíthatta, hogy az olasz komoly karakterfejlődésen ment át az autósportok csúcsán eltöltött küzdelmes évek során.
