Monza egyike azon kevés versenypályának, amelyek kortól függetlenül szinte bármelyik fényképről felismerhetőek, nem is csak egy-egy jellegzetes elemről, hanem az egész környezetéről.
„A múlt sohasem hal meg - valójában nem is múlt el” - fogalmazta meg egyszer a híres író, William Faulkner. Egy forró szeptemberi délutánon a célegyenes lelátóiról visszanézve egyedülálló látvány tárul a nézők elé, amint a Parabolica gőzölgő aszfaltján feltűnő autók apró fekete rovarokként kezdenek száguldani a célegyenes felé. Ez a látvány napjainkra sem változott, függetlenül attól, hogy immár nem a karburátorok és a kötött kesztyűk, hanem a rajtbüntetések és a zsetonok világát éljük.
Az első Olasz Nagydíjat 1921 szeptemberében rendezték még Montechiariban, Brescia külvárosában, de már a következő szeptemberre megnyílt egy állandó versenypálya a monzai királyi parkban, 20 perc vonatútra Milano központjától. Idestova száz év alatt a pálya rengeteg mindent megélt: hazai pilóták olasz autókkal aratott győzelmeit, a legnagyobb versenyeket kettő- és négy keréken, a világháború alatti lepusztulást és gyors újjáépítést, a pályához kapcsolódó döntött ovállal való szeretem-utálom viszonyt, legendás szélárnyékos futamokat, majd többszöri módosítást és modernizálást.
Persze felelőtlenség lenne azt mondani, hogy Monza halálos áldozatainak száma nem járult hozzá a pálya legendájának formálásához. A fekete sorozat a legelső versenyen a német Fritz Kuhnnal kezdődött, akit még tucatnyian követtek az F1-es évek kezdete előtt. 1955-ben aztán itt vesztette életét a kétszeres bajnok Alberto Ascari is, aki egy barátja sportautóját tesztelte, majd Jochen Rindt és Ronnie Peterson számára is Monza jelentette a végállomást. A pálya két legsötétebb napjaként pedig azokra a balesetekre emlékeznek, amikor az érintett versenyzővel együtt nézők is életüket vesztették. 1928-ban Emilio Materassi bukása 27, 1961-ben Wolfgang von Trips tragédiája pedig rajta kívül még 14 ember életét követelte. Monza utolsó halálos balesete immár 15 éve, 2000-ben történt, amikor egy tűzoltó, Paolo Gislimberti szerzett végzetes sérüléseket, miután eltalálta őt egy leszakadó kerék.
Ha versenyzők, pályabírók és nézők a mai napig rendszeresen válnának a pálya áldozatává, érthető lenne, hogy miért jött el az idő a továbblépésre. Ám az F1-es naptár legöregebb versenypályájának sorsát ma kizárólag a pénz veszélyezteti.
Monza olyan a Formula-1-nek, mint Wimbledon a tenisznek, Kitzbühel a síversenyeknek vagy a Maracana a futballnak. A sportágak életben maradnának nélkülük, de már nem lennének ugyanolyanok. Lehetséges, hogy Monza történelme és egyedülálló hangulata ilyen keveset számít?
Ha Bernie Ecclestone ilyen boldogan kivételt tesz Monacóval, és lemond a versenyrendezési díj követelésétől a Hercegség gazdag hagyományai miatt, akkor egészen biztos, hogy az Olaszország jelképének számító, és a motorsportok elmúlt évszázadát ’oly nagymértékben meghatározó Monza is megérdemel hasonló bánásmódot - legalább akkor, amikor ilyen nagy szüksége lenne rá.
