Az első Indy 500 1911-ben volt a pályán, melyet Ray Harroun nyert meg, aki saját, Marmon Wasp autójával állt rajthoz. A következő évben Ralph de Palma és szerelőjének Mercedese leállt, amikor öt és fél kör volt vissza, miközben öt körös előnyben voltak. Az autót de Palma és szerelője a hátsó egyenestől tolták, miközben Joe Dawson folyamatosan vette vissza körét. A Mercedes már az utolsó egyenesben volt, amikor Dawson előzött és futamgyőzelmet aratott.
Az Indy hírneve egyre többekhez jutott el és 1913-ban a futamot a francia Jules Goux nyerte a Peugeot-val. 1914-ben ismét egy francia, René Thomas volt a legjobb a Delagével, ám de Palma 1915-ben revansot vett, majd az első világháború előtti utolsó Indy 500-at az angol nemzetiségű, olasz, Dario Resta szerezte. Indianapolis katonai leszállópályaként és javítóbázisként szolgált a világháború alatt, de 1919-ben újra versenyeztek rajta.
Az új generáció sztárjai, Gaston Chevrolet, Tommy Milton, Jimmy Murphy, Peter DePaolo és Frank Lockhart megérkeztek. A sebesség növekedett és 1925-ben DePaolo elsőként lépte át a 100 mérföld/órás átlagsebességet. Voltak balesetek is, a 30-as években pedig Indianapolis gyilkos versenypályájáról lett híres.
A pályát 1927-ben az első világháborús pilóta, Eddie Rickenbacker vásárolta meg, de pénzhiány miatt minden maradt változatlan. A válság elmúltával, 1936-ban a pályát leaszfaltozták. Ebben az évben Meyer harmadik győzelmét aratta.
Wilbur Shaw, aki 1939-ben és 1940-ben is győzni tudott, az első olyan pilóta volt, aki egymást követő évben az első helyen ért célba. 1941-ben a harmadik helyért harcolva balesetet szenvedett és több csigolyája eltört. A futamot Mauri Rose nyerte, miközben a boxutca fele leégett a verseny reggelén.
Az épületet ugyan felújították, de a háború újbóli kitörése miatt Indianapolis ismét feledésbe merült.
1945-re a pálya rossz állapotba került, benőtte a gaz és omladozni kezdett. Rickenbacker úgy döntött, eladja a létesítményt, amelyet Tony Hulman vásárolt meg. Komoly átépítés kezdődött, új lelátó épült és az évek során egy múzeum, alagutak, irányítótorony, vendéglátó egységek, óriási, négysávos alagút az egyes és a kettes kanyar között, valamint a Hírességek Csarnoka és irodák kerültek kialakításra. A 70-es évekre a létesítményben két golfpálya is helyet kapott, valamint egy 96 szobából álló motel!
Visszatérve a versenyekhez, a 40-es évek végén Mauri Rose 1947-ben és 1948-ban is győzni tudott. Autója a következő évben nyolc körrel a futam vége előtt robbant le.
Rose 1951-es visszavonulása után új sztár lépett színre: Billy Vukovich, az örült Orosz. Az 1952-es verseny vége előtt kilenc körrel autója tönkre ment és a 22 éves Troy Ruttman legfiatalabb pilótaként megnyerte az Indy 500-at. Vukovich 1953-ban és 1954-ben is győzni tudott, az 1955-ös versenyt vezette, amikor a hátsó egyenesben balesetet szenvedett és meghalt.
Az egykörös átlagsebesség közelített a 150 mérföld/órához és az Indy 500 továbbra is vonzotta a nézőket. A lelátókon helyet foglalókat elragadtatta a sebesség, valamint a balesetek, amelyek közül az 1958-as a legkiemelkedőbb. A Speedway történetének legnagyobb balesete történt ebben az évben, amikor több autó ütközött, Jerry Unser a falon is átrepült! Csodálatos módon senki nem sérült meg komolyabban.
1950 óta az Indy névlegesen a Formula-1 világbajnokság része volt és habár ez 1960-ban véget ért, a következő években idegen inváziót láthatott a pálya.
A téglákat aszfalttal töltötték ki 1961-ben, 1963-ban pedig megérkezett a pályára Jim Clark, farmotoros Lotuszával és a nagy roadsterekkel versenyzők rájöttek, napjaik meg vannak számlálva. A.J. Foyt volt az utolsó, aki orrmotoros autóval győzni tudott 1964-ben és egy évvel később Jim Clark állhatott a dobogó legfelső fokára. 1966-ban Graham Gill győzött a Lolával, elkerülve egy óriási, 11 autót érintő balesetet a rajtnál.
A 60-as évek végén új generáció született, amely az Indy történetét a 80-as évekig meghatározta: Foyt, Mario Andretti, Johnny Rutherford, Gordon Johncock és az Unser testvérek, Boby és Al. 1988-ra Foyt négy győzelmet szerzett, Al Unser szintén, míg testvére, Bobby háromig jutott, ahogyan Rutherford is. Johncock kétszer állhatott a dobogó legfelső fokára, míg Mario Andretti csak egyetlen győzelmet szerzett 1969-ben.
A 80-as években a sebesség 200 mérföld/óra fölé emelkedett és a kaliforniai születésű Rick Mears három győzelmet aratott, míg Danny Sullivan 1985-ben tudott győzni.
Tony Hulman unokája, Tony George vette át a pálya irányítását 1990 januárjában és hamarosan új szériát csábított Indianapolisba: A Brickyard 400 NASCAR versenyt és az International Race of Championst. Arra utasították, hogy terveztesse át a régi Speedway Golf Course golfpályát, amely 1993-ra készült el és a Brickyard Crossing Golf Course nevet kapta. Hamarosan a helyszín a Senior PGA Tour egyik komoly állomása lett. George megalapította az Indy Racing League-t is, amely a CART széria egyik versenye lett.
Az Egyesült Ãllamokban Formula-1-es versenyt az 1960-as indianapolisi futam után először 1991-ben, Phoenixben rendeztek. 1998-ban George Formula-1-es szerződést kötött Bernie Ecclestone-nal és 2000-ben Indianapolis az Egyesült Ãllamok Nagydíjának megrendezésére kapott lehetőséget. Komoly átalakítási program kezdődött, az oválpálya belső részén egy Formula-1-re alkalmas szakaszt alakítottak ki és a régi boxépületeket újra cserélték. A 2000-es futam nagy siker volt, a győzelmet Michael Schumacher szerezte meg a Ferrarival. A következő versenyek már kisebb érdeklődésre tartottak számot és a 2007-es futam után Indianapolis búcsúzott a Formula-1-es naptárból.
A pálya továbbra is otthont ad az Indy 500 versenynek, valamint egy módosított vonalvezetésen motorversenyeket is rendeznek rajta.
