Watson 1946. május 4-én született Belfastban, apja sikeres autókereskedő volt, ennek ellenére csak 18 évesen kezdett el versenyezni, amikor a 18 születésnapjára kapott egy Austin-Healey Sprite-ot, majd néhány hétvégi versenyt követően kapott egy lehetőséget, hogy a Formula-2-ben vezethet. Néhány jó futam után pedig 1972-ben a Goldie Hexagon Racing csapat pilótájaként egy világbajnokságon kívüli futamon a Formula-1-ben is bemutatkozhatott, majd 1973-ban az Brabham istálló jóvoltából elindulhatott a Brit Nagydíjon (Watson a szezon végén Watkins Glenben is lehetőséget kapott a csapattól), a következő szezonban a Goldie Hexagon Racing pedig már a teljes szezonra leszerződtette az F1-es projektjéhez, ahol Watsonnak a Monacói Nagydíjon az első világbajnoki pontját is sikerül megszereznie.
"1972 végén aláírtam Bernie Ecclestone-nal, mint Formula-2-es pilóta, de abban reménykedtem, hogy a Formula-1-be is előléphetek" - emlékszik vissza Watson. "Ő fenntartott bizonyos jogokat, majd elérhetővé tette az egyik Brabham BT42-es kasztniját, amit a csapata korábban használt. Az autót Paul Michael Hexagon istállója készítette fel, az ő mérnökei, teljesen az ő üzlete volt, így elindultunk az F1-ben. Majd a szezon közepén Bernie a rendelkezésünkre bocsátotta az új BT44-es autóját. Ez jelentős előrelépés volt a számomra, egy nagyszerű autó volt, gyakorlatilag a top 10 közepére kerültem vele a mezőnyben."
Az első szezonjában szerzett 6 pont és a bajnokság 15. helye ellenére Watson számára elmaradt a várt áttörés, a Goldie Hexagon istálló képtelen volt előteremteni az 1975-ös szezon költségeit, az új szabályok szerint ugyanis csak két autóval vehettek volna részt a bajnokságban, így egy év után örökre távoztak a száguldó cirkusz világából. Watsonnak végül a Surtees és a Lotus dobott mentőövet, az újabb pontszerzés azonban elmaradt, majd az év végén az észak-ír pilóta az amerikai Penskénél kötött ki. Watson már régóta jó viszonyt ápolt Roger Penskével, aki Mark Donohue Zeltwégben bekövetkezett tragikus halálát követően őt ültette be az autóba a szezonzáró Amerikai Nagydíjra, majd a következő évre is leszerződtette. Watson nem is vallott szégyent a csapat új PC4-es versenyautójával, a Francia Nagydíjon dobogóra állhatott (3. hely), majd az Osztrák Nagydíjon a csapat és saját maga első futamgyőzelmét is megszerezte az F1-ben.
"Hihetetlen volt megnyerni a futamot. Ez volt az egyetlen győzelem az F1-ben Roger Penske számára, míg nekem az első győzelmem volt. Nem igazán érdekelt, hogy hogyan is sikerült, egyszerűen csak boldog voltam. Ezt követően még négy versenyt nyertem, és ez az első győzelmem volt a legfontosabb. Amikor ugyanis nyersz, akkor magasabbra emelkedsz a ranglétrán, mert vannak a világbajnokok, vannak a futamgyőztesek, és vannak a többiek, - ezzel én elhagytam a futottak még kategóriát és a győztesekhez csatlakoztam."
Nem sokkal később Watson egy visszafogott telefonhívást kapott, amiben Roger Penske közölte, hogy a Formula-1 kikerült a jövőbeni autósport terveik közül, másnap azonban az újdonsült futamgyőztes kezében egy két éves szerződés volt a Brabhamtől, amit a menedzsere villámtempóban ütött nyélbe Bernie Ecclestone londoni házában. A brabhames két szezon néhány újabb dobogót hozott, ami végül meggyőzte a McLaren istállót, így az 1979-es szezonra leszerződtették Watsont, az öt éves kapcsolat pedig egyből egy 3. hellyel indult az Argentin Nagydíjon, amit két év mélyrepülés követett. 1980-ban Watsonnak nem csak az autó gyenge teljesítményével, de az új szerzemény, Alain Prosttal is meggyűlt a baja. Az incidensekben gazdag szezon után pedig a francia egy hosszú távú szerződésből lépett ki, csak hogy távozhasson a McLarentől, ahová azonban megérkezett Ron Dennis és a tehetséges tervező, John Barnard, aminek köszönhetően a McLaren lassan, de biztosan ismét az élmezőny tagjává vált.
"Egy kis időbe telt, amíg az MP4/1-es kiegyensúlyozott autóvá vált" - emlékszik vissza Watson a csapat 1981-es autójára, amely még bizony magán viselte a korábbi M28-as és M29-es néhány problémáját és újabbakat is. "Ezek nagy része amiatt volt, mert John rendkívül igényes anyagból építette az autót. A Spanyol Nagydíj alatt Jaramában az autó azonban igazán jó volt, így megszereztem az első dobogós eredményt vele (3. hely). Majd jött a dijoni Francia Nagydíj, ahol a második lettem, ezt a Brit Nagydíj követte Silverstone-ban, ahol az egész hétvégét uraltam és győztem."
Watson végül a bajnokság 6. helyén zárta az évet, majd a következő szezonra megkapta csapattársnak a kétszeres világbajnokot, Niki Laudát, akivel korábban már a Brabhamnél alkalma volt egy csapatban versenyezni, így a következő két évben Watson és Lauda izgalmas csatát vívott a McLarennél, ahol az év végén mindkétszer Watson végzett előkelőbb helyen a ponttáblázaton. Az 1982-es Detroiti Nagydíjon mesteri győzelmet arató Watson pedig az év végén mindössze 5 ponttal maradt le a világbajnoki címről.
"Nikinek nagyon, de nagyon sok jó tulajdonsága és erőssége volt, de a személyiségének volt néhány eleme, amik meghatározták a körülményeket. Ő nem volt az a természetes versenyző, akinek én mindig is tartottam magamat. De hihetetlenül hatékony pilóta volt, különösen az élen, ha azonban arra volt szükség, akkor igazi utcai harcos volt. Én ebben nem különösebben voltam jó, de meg kellett szereznem ezeket a képességeket. Amikor előzöl jó, ha a megelőzni kívánt pilóta tudja, hogy meg fogod előzni. Néha szinte telepatikus üzenetet küldesz, hogy ez mindenkinek sok idejébe fog kerülni. Ez jó érzés, mert gyakorlatilag irányítani tudod a másikat. Úgy vélem, hogy nekem megvolt ez a képességem, Nikinek meg nem. De nem az én erőségeimről akarok most beszélni. Azt is fontos ugyanis kiemelni, hogy Niki képes volt a csapatot maga köré építeni. Ő ezt egyszer biztosan megtette a Ferrarinál, ahol két világbajnoki címet is nyert (1975, 1977), uralta a csapatot és nagyon nehéz volt őt megverni."
Watson F1-es karrierje azonban az 1983-as szezon végén véget ért, bár két évvel később egy futam erejéig még beugrott a McLaren ülésébe Brands Hatchben, ahol Lauda egy kisebb sérülés miatt nem tudott elindulni. Watson később a Sportkocsi Világbajnokságban versenyzett, ahol 1987-ben a 2. helyen végzett egy Jaguar XJR-8-at vezetve Jan Lammers társaként, illetve hét alkalommal is rajthoz állt a legendás Le Mans-i 24 órás versenyen, győzni azonban nem tudott, a legjobb eredménye egy 11. hely volt 1990-ben, később pedig több tévécsatornánál is kommentátorkodott.
"Úgy gondolom, hogy voltak lehetőségeim, amiket nem használtam ki teljes egészében, vagy a körülmények miatt nem használhattam ki. Úgy gondolom, hogy sokkal több futamot kellett volna nyernem, és sokkal előrébb lehetnék a ranglétrán, ha 1982-ben Las Vegasban megnyerem a világbajnoki címet. Ez szégyen volt, ha visszatekintünk rá. De ha arra gondolok, hogy én kiket tartok nagy pilótáknak az F1-ben, akkor valaki egy világbajnoki címtől még nem lesz az. Azok a pilóták igazán nagyok, akik több világbajnoki címet szereztek, különösen akkor, ha azt több különböző csapattal érték el, ez különbözteti meg az igazán nagyot, az utána következő értéktelentől. Boldog vagyok azonban azzal, amit elértem, még akkor is, ha tudom, hogy jobban kellett volna csinálnom. De nem tudom megváltoztatni ezt és sohasem rágódtam rajta."
