Egy pillanatra csukjuk le a szemünket, kapcsoljunk ki odabent mindent, és adjuk át magunkat a merengés érzésének. Ha pontosan az előbbi intelemmel összhangban jártunk el, akkor a teljes nyugodtság érzése fog áthatni bennünket. Na, most... Egy pillanat erejéig képzeljük el azt, hogy az előbbi rituálét akkor kell elvégeznünk, amikor egy több száz lóerős szörnyeteg belsejében becsatolva ülünk, s pár másodperc múlva kialszik a piros lámpa. Valószínűleg a pulzusunk az egekben volna, a testünkön nem tudnánk úrrá lenni a befeszüléstől, lelkünkre képletesen ránehezedne a világ összes gondja-baja!
Tehát mindenek lennénk, csak éppen nem nyugodtak, s nyugtalanságunkat sokan osztanák még a száguldó cirkuszban vitézkedők közül. Ayrton Senna mindezzel ellentétben azon ritka tálentumok egyike volt, aki nemcsak hogy meg tudta őrizni a hidegvérét a nagy hajszák előtt, hanem éppenhogy akkor került olyan megmagyarázhatatlan állapotba, amely számára akkor ott a legnagyobb örömforrásként szolgált. Talán hősünkben még egy ilyen röpke gondolat is motoszkálhatott: „Na, végre! Kezdődjék hát az igazi móka!” A piros fény elalvása után pedig általában nagyon egyszerű volt a képlet: Elment, s nyert, nem kicsit, nagyon!
A későbbi fenegyerek még 1960-ban Sao Paulóban eszmélt rá földi létére. Családja egy jómódú földbirtokos család volt, Milton da Silva és Neide Senna da Silva szerető szülei második gyermekeként fogant meg. Nővére Viviane Senna, öccse Leonardo Senna. A sport már a kis „Beco” életében korán jelen volt, csak ekkoriban sok más mellett a torna volt a szenvedélye. De ez lassan megváltozott.
Ugyan 7 évesen már ismerkedett a vezetéssel, mikor a családi farm körül egy Jeepet terelgetett, de 13 éves kora ráhatással volt egész életútjára. Hiszen rátalált az autóversenyzésre, ami miatt később felhagyott felsőfokú üzleti tanulmányaival, ráadásul még az 1982-es házasságát is hajlandó volt sutba dobni. Annak ellenére, hogy 1977-ben bezsebelte a Dél-amerikai Gokartbajnokság elsőségét, a 80-as évek elején pedig remek eredményeket produkált, Senna fejében igenis megfordult, hogy felhagy az autóversenyzéssel, mert nem érezte magát elég tehetségesnek. Nemcsak mert 1981-ben és 1982-ben megnyerte a Formula Ford 1600 és 2000 versenysorozatait, nemcsak mert 1983-ban megnyerte a brit Formula-3-as bajnokságot, hanem a későbbi ismeretek fényében is jól tette, hogy a maradás mellett döntött. A szoros '83-as Martin Brundle felett aratott végső diadala után egy évre rá eljött a várva várt igazi fordulat.
1984-ben megnyíltak számára a száguldó cirkusz kapui, ekkor a Toleman csapat gárdája adott neki lehetőséget a bizonyításra, velük év végén a kilencedik lett. Már a hatodik futamán, Monacóban elég volt egy kis zuhi, nos a zöldfülű kis híján jóétvággyal elfogyasztott mindenkit, még a mezőny Professzorának titulált Alain Prost is majdnem a késői uzsonna részévé vált. Egy évre rá pedig már a Lotus volánjánál ülve villanthatta ki oroszlánkörmeit, a szezon második futamán, Portugáliában egy kegyetlen zord esős időben mondhatjuk nyugodtan, egy jó erős kokit adott a mezőny nagy csibészeinek is, toronymagasan verve mindenkit megszerezte azt a bizonyos első győzelmet. Tulajdonképpen ha valaki bátrabb lett volna az autósport-rajongók közül, akkor akár gyenge angol tudással is kitalálhatott volna Senna kapcsán egy védjegyet, amiért később a Queen zenekarnak temérdek mennyiségű jogdíjat kellett volna fizetnie, hogy Freddie Mercury eldalolászhassa: „The show must go on.”
A brazil tehetség karrierje szinte gőzhenger effektusban lódult meg, hazája mellett az egész glóbusz négykerekű „őrültjei” egy új idol érkezésének lehettek szem- és fültanúi. 1985-ben, 1986-ban és 1987-ben aztán szó szerint becsapódott egy üstökös a pályákra. Elképesztő eredményt produkálva egy olyan mezőnyben, ahol egy Prost, egy Mansell, egy Piquet dominálta kora királykategóriáját, Senna kétszer a világbajnoki negyedik hellyel, egyszer pedig a harmadik hellyel mutatta meg a nagyoknak, hogy a jövő ígérete bizony benne keresendő. „Ugyan kérem, ugyan kérem, ez csak egy szerencsés fiú, aki azért valamennyire jó, de hol van a nagyoktól...” – mondhatta ekkoriban egy ellendrukker, aki a többi F1 óriás védelmére kellt. Hát, egy kissé mellélőtt...
1988-ban ugyanis a McLaren csapata lecsapott az ifjú titánra. A Honda-motorok által hajtott versenyautók mellett senki sem rúghatott labdába. A bibi csak az volt, hogy Senna csapattársa egy bizonyos Alain Prost volt, ekkor már két világbajnoki cím büszke birtokosa, és életkora mellett a gárda rutinosabbjaként az igazi fokmérő. A brazil fenegyerek viszont nem illetődött meg nagyérdemű csapattársától, pláne, hogy az év végén ő lett az első! Egy évre rá Prost visszavágott, ugyanakkor érdemes megemlíteni, hogy talán azóta sem alakult ki olyan éles párharc a pályán, mint amilyen e két gigász között akkor végbement. Az utolsókig minden apait-anyait beleadva taposták tövig a gázpedált úgy, hogy bármikor benne volt a pakliban, egyiküknek megszólalhat a sziréna.
„No, talán valamit tud ez a Senna gyerek, bár '88-ban csak azért lett ő a világbajnok, mert a legjobb 11 eredményt lehetett figyelembe venni év végén, igaz, egy évvel később sokszor esett ki technikai gond miatt az élről, de azért a suzukai finálé ellenére is a Prost jócskán felülmúlta! Meg ha más is ilyen csúcstechnikát kapna a feneke alá...” – az örök kritikusok már csak ilyenek, ők nem változtatnak meggyőződésükön. Vagy mégis?
Egy új évtized küszöbén szinte borítékolható volt, hogy Senna akár az elkövetkező tíz év legfőbb mozgatórugójává válhat. 1990-ben és 1991-ben pedig olyan produkciót nyújtott, amitől az addigi kritikus hangok is egyik pillanatról a másikra elnémultak. Az előbbi évadban ismét Prosttal estek egymás torkának, aki ekkor már a Ferrarit próbálta több mint egy évtized után a végső győzelemre vezetni. Ez majdnem össze is jött neki, ha nem Senna lett volna ismét a kihívója. Kettejük párviadala ismét botrányosan jóra, és legalább ennyire botrányosra sikeredett a mindent eldöntő csata pillanatában. Az egy évvel korábbi suzukai ütközés után újfent összeakadtak egymással, csak most Senna volt a ludas.
Egy évre rá főként a maranellóiak csapata zuhant vissza, ezért a Senna–McLaren duó új játszótársat kapott a brit Nigel Mansell személyében. Az ekkor a Ferraritól a Williamshez távozó pilóta komoly fenyegetésként tornyosult a szezon első felében domináns wokingiak mögött. Láss csodát, a világbajnokság ismét a Japán Nagydíjon dőlt el, ismét úgy, hogy valaki a pálya szélén találta magát. Mansell a nagy hajszában Senna mögött a célegyenes végén elvesztette irányítását a kocsi felett. „Háromszoros világbajnok 31 évesen, ilyen nincs!” – kiáltották el magukat az extázisban lévő fanatikusok és a már kissé megenyhült kritikusok.
1992-ben és 1993-ban elsősorban az autó visszaesése és technikai problémái miatt Senna nem tudott harcban lenni a világbajnoki címért, annak ellenére, hogy utóbbi évben sokak szerint a valaha volt legerősebb évadát tudta összehozni, hiszen élete legnagyobb győzelmét is ekkor aratta a Doningtonban megrendezett Európa Nagydíjon. '92-ben Nigel Mansell hosszú évek után pont a Hungaroringen ért fel pályafutása csúcsára, Senna év végén a negyedik lett, '93-ban pedig a Frank Williams csapatához visszatérő egykori nagy ellenfél, Alain Prost zsebelte be a negyediket az ezüstérmes brazil ősellenfél elől.
1994-re azonban kiderült, Senna érkezik a Williamshez Prost helyére. A rajongók e hír hallatán kezdték el igazán dörzsölni a tenyerüket az ekkorra majdnem vajszívűvé vált kritikusokkal karöltve: „Igen, igen, igen! Nincs már vetélytárs, a legjobb konstrukció az övé. Mindenkit belegyalul a földbe. Ez nem kérdés!” Sajnos a sors Imolában – mint oly sokszor a történelemben – az emberiség tudtára adta, hogy mi csak porszemek vagyunk egy felsőbb hatalom forgatókönyvéhez képest, s ez alól még az elpusztíthatatlanoknak tituláltak sem képeznek kivételt. „Istenem, miért teszed ezt velem?! Mikor végre elkezdtem elismerni a tehetségét, akkor elragadod tőlem! Ez nem igazság!” – ordított fel könnyeivel küszködve még a hosszú évek alatt szapuló kritikusból a legnagyobb Senna-drukkerekhez csatlakozó figura is. Egy korszak lezárult...
Ayrton Senna karizmatikus egyéniség volt, akinek halálakor sokan a Formula-1 végét jósolták. Elképesztő rekordokat állított fel, a legnagyobb talán az, hogy 65 első rajtkockát tudott elérni! Ezt csak Michael Schumacher és Lewis Hamilton tudta megdönteni, pont a két hétszeres világbajnok, akiknek épp a brazil legenda volt a példaképe. A féktelen akaratereje, és az, hogy számára soha nem volt elveszett küzdelem, egy örök hőssé koronázta meg nemcsak a királykategóriában, de az összes sportágban is. Jó példa erre a tőle származó idézet: „Nem azért vagyok itt, hogy második vagy harmadik legyek, azért vagyok itt, hogy győzzek.”
Rekviem az örök bajnokért!
