Az 1961-es évad – amelyre Ferrari-évként emlékezhetünk vissza: Phil Hill lett a világbajnok csapattársa, Wolfgang von Trips monzai tragédiája után – negyedik versenyére, a Francia Nagydíjra népes, 27 indulóból álló mezőny állt össze, köztük egy negyedik Ferrarival. Ezt nem a Scuderia, hanem a FISA, azaz az olasz automobil szövetség licensze alatt nevezték. Több feltörekvő olasz pilóta versengett azért, hogy vezethesse a gépet, végül a 27 éves Giancarlo Baghetti kapta meg az 50-es számú autót, aki korábban sosem indult világbajnoki nagydíjon, teljesen ismeretlennek számított a mezőnyben, még a kisebb kategóriákban sem volt különösebb húzónév.
A háromszög alakú, rendkívül egyszerű pálya, amely kettő két kilométeres egyenest is magában foglalt, a Ferrarinak kedvezett, amely uralta az időmérőt. A csapat Hill, Von Trips és Richie Ginther révén elfoglalta a rajtrács első sorának három rajthelyét. Mögöttük Stirling Moss következett a régebbi és Jim Clark az új, gyári Lotusszal. Baghetti márkatársai remeklése ellenére csak 12. helyre kvalifikált: itt jött ki rutintalansága hozzájuk képest.
A július 2-i futam is hasonló képet mutatott. Hill megőrizte vezetését, majd csapatutasítás értelmében elengedte Von Tripst. Ginther megpördült, így Moss ideiglenesen felfért a dobogóra, az amerikai azonban néhány kör elteltével visszaelőzte az angolt, aki ráadásul később fékhibával maradt le. Annál látványosabb csata folyt hátrébb, ahol hét autó vívott szélárnyékharcot az ötödik, majd negyedik helyért: a két Porsche, két Lotus, Graham Hill BRM-je, Bruce McLaren Cooperje, valamint Baghetti FISA Ferrarija. Problémái révén Moss is bekerült ebbe a kiélezett küzdelembe.
Az élen azonban beütött a katasztrófa. Von Trips motorja a 18. körben megadta magát, így Hill újra vezető pozícióban találta magát, de csak a 38. körig. Az amerikai megforgott, autója pedig lefulladt. Csak körhátrányban tudott csatlakozni a többiekhez. Honfitársa, Ginther öröme még kevesebb ideig, három körig tartott. Az ő Ferrari-motorja is kapitulált, miután megszűnt az olajnyomás.
A hátrébb zajló tömeges csata így lépésről lépésre a győzelemért vívott ütközetté vált. A tempót nem mindenki bírta: többen leszakadtak, és végül csak a porschés Dan Gurney és Baghetti maradtak. A páros közti pozíciók körről körre váltakoztak. Az egyenesekben húzatták meg magukat az előrébb levővel, aztán kivágódtak szélárnyékból: ezt tette az utolsó körben Baghetti, aki néhány száz méterrel a célvonal előtt kezdte meg az előzést, és megnyerte a versenyt!
Történelmi győzelem volt: Baghetti máig az egyetlen versenyző, aki első Formula-1-es világbajnoki nagydíját megnyerte. (Nino Farinát, az 1950-es legelső verseny, valamint Johnnie Parsonst, az azévi, vb-be beleszámító Indianapolis 500 győztesét is Baghetti mellé sorolják néhányan: de azok a versenyek minden résztvevő számára elsőnek számítottak.) Gurney 0,1 másodperc hátrányban lett a második, és Jim Clark állt még a dobogóra, már egyperces lemaradásban. Mögöttünk Innes Ireland, Bruce McLaren és Graham Hill következett: a hetedik Jo Bonnier már pontot sem szerzett, holott a Porschéval sokáig ő is ott volt Baghettiékkel.
A teljes igazsághoz hozzátartozik, hogy Giancarlo Baghetti világbajnoki bemutatkozása előtt is szerepelt már két bajnokságon kívüli F1-es nagydíjon Olaszországban: ezeken a futamokon helyi pilóták és a vb menői egyaránt szerepeltek. Baghetti egy a reims-ihez hasonló, de Formula-2-es Ferrarit vezetett. Egyébként mind a két versenyt megnyerte…
Ilyen kezdés után nem csoda, ha elkezdünk értetlenkedni: hogyhogy a szenzációs olasz pilóta nem lett világbajnok, és még csak harcban sem volt soha a címért? Baghettinek nem jött többé ki úgy a lépés, mint a francia versenyen, pedig vezetett később a gyári Ferrarinál, egy-egy versenyen a Brabhamnél és Lotusnál is. További 20 nagydíján azonban nemhogy nyerni nem tudott, dobogóra sem állt ismét soha.
