Erre a kérdésre a globálisan végzett közvéleménykutatások során meglepő módon a második opció kapta a legtöbb voksot. Én viszont tovább mennék és kérdezném: inkább meghalnál fiatalon, kegyetlen körülmények között, miközben a bolygó lakossága túlnyomó részének emlékeiben örökre megmaradnál, akár generációkon át? Ha még mindig ‘igen’ a válaszod, jöjjön az utolsó kérdésem: akkor is ezt választanád, ha csakis, kizárólag az elborzasztó halálod miatt égnél bele az emberek kollektív tudatába?
A motorsport nem életbiztosítás, soha nem volt és még a biztonságtechnológiai fejlődés ellenére sem lesz az soha. Ezzel mindenki tisztában van, aki úgy dönt, hogy tűzálló overálba bújva olyan elképesztő sebességek hajkurászásába kezd, amit az egyszeri laikus fotelszurkoló el sem tud képzelni. Ez az, amiért a végletekig tiszteljük ezeket a férfiakat és nőket, versenyezzenek akár regionális kis bajnokságok trófeáiért, vagy egyenesen világbajnoki címekért.
Szerencsére az emberéletet követelő balesetek száma mára jelentősen redukálódott a világ versenypályáin a hőskorhoz viszonyítva, a kockázat azonban továbbra is jelen van. Mégis, hátborzongató abba belegondolni, hogy számos IndyCar, NASCAR és Forma-1-es pilóta elmondása alapján még a nyolcvanas években is a párjukat kísérő feleségek/barátnők külön fekete ruhát csomagoltak a legrosszabb esetre felkészülve.
A halálos incidenseket tekintve két különböző korszakot különböztetünk meg: a televíziózás előttit és utánit. A korai időkban, amikor még a versenyeket csak a helyszínre kilátogató nézők láthatták, a történésekről pedig maximum a lokális napilap következő száma számolt be, a tragédiák mondhatni egy szűk körön belül maradtak. A hetvenes évek elejére azonban, amikor már a legtöbb, magasan kvalifikált széria futamai a családok nappailjába is beköltöztek, csúnyán megfogalmazva a fatális balesetek médiatörténeti eseményekké váltak.
A modern éra mindent látó kamerái révén az emberek élő, egyenes adásban lehettek szemtanúi számos versenyző utolsó kormánymozdulatának, amelyek végkimenetelük miatt egyformán traumatikus élményt jelentettek az arra fogékony rajongók számára.
Akadt azonban néhány baleset, amelyek természetüknél fogva olyannyira borzasztóak, mi több, horrorisztikusak voltak, hogy máig túlszárnyalják a legelborultabb elmével bíró írók fantáziáját is.
Gordon Smiley nem tartozott a sztárpilóták közé, nem volt nagy rajongótábora és nem követte minden lépését a média. Szomorú módon azonban élete utolsó pillanatai révén a neve még ma is ismerősen cseng a rajongók fülében.
Gordon Eugene Smiley 1946. április 20-án látta meg a napvilágot a nebraskai Omahában, de a gyerekkorát már Texasban töltötte. Autóversenyzői pályafutását viszonylag későn, 19 esztendősen kezdte meg, az évek során pedig számos szakágban kipróbálta magát az utcai versenyektől kezdve a hegyi felfutásokon át egészen a pályaversenyekig, miközben olyan bajnokságokban fordult meg, mint a Formula Ford, Formula Atlantic, Formula 5000, Super Vee, vagy épp a Trans-Am és a Can- Am. 1979-ben a British Formula One Series (nem összetévesztendő az F1-gyel!) mezőnyében mérette meg magát a Surtees Team autójával, méghozzá nem is rosszul, lévén a 11 versenyt számláló szezonból nyolcszor tudott a legjobb tíz között zárni, Silverstone-ban pedig elsőként látta meg a kockás zászlót.
A barátságos, ámde a kollégái szerint mégis igazi különcnek számító Smiley a nyolcvanas évekbe lépve USAC, valamint a rivális CART sorozatban is bemutatkozott, beleértve az Indianapolis 500-at is.
1980-ban, Pat Patrick Phoenix Cosworth-jével a huszadik helyre kvalifikálta magát, a futamot viszont már a negyvenhetedik körben fel kellett adnia a turbó meghibásodása miatt. A következő évben ismét Patrick autójával veselkedett neki a legendás futamnak, annyi különbséggel, hogy a Cosworth motor ekkor már Wildcat kasztniban dobogott. Gordon ezúttal már az előkelő nyolcadik rajtpozíciót csípte el, a verseny során egy kör erejéig még az élre is tudott állni, mígnem a 141. körben balesetet szenvedett, ami egyben a versenye végét is jelentette. Érdekesség, hogy ezen incidens miatt beintett sárga zászlós szakasz során történt a végül elsőként leintett Bobby Unser máig vitatott előzése, aminek következtében másnap az amerikai büntetést kapott, a győzelem pedig így a másodikként befutott Mario Andrettire szállt. Unser csapata, a Penske Racing viszont fellebbezést nyújtott be és négy hónapnyi huzavona után végül Bobby mégis megtarthatta a győzelmét.
Már az 1982-es Indianapolis 500-at megelőző edzések során nyilvánvalóvá vált, hogy sebességrekordok vannak születőben. Ennek megfelelően a kvalifikáció első napján, vagyis a május 15-ei Pole Day-en a Penske Racingnek vezető Kevin Cogan 204.638 mph-val (329.333 km/h) rögtön átadta a múltnak nem csak a pályacsúcsot, de 207.004 mph-val (333.141 km/h) a négykörös időmérős átlag addigi rekordját is. Az amerikai azonban nem sokáig örülhetett, hiszen pár perc múlva érkezett tulajdon csapattársa, Rick Mears, aki 207.004 mph-s (333.141 km/h) négykörös átlaga révén elorozta előle a pole pozíciót.
Smiley egy órával később, 12 óra 15 perckor lépett pályára, hogy megejtse saját kísérletét. Az ekkor 36 esztendős pilóta az előző évi, March 81C fantázianevű karosszériát vezette, miután az új, 82C jelzésűn továbbra is dolgoztak a csapatának tagjai.
A második bemelegítő körön azonban bekövetkezett a tragédia. Gordon autója a hármas kanyarnál szemmel láthatóan túlkormányzottá vált, amire reagálva a versenyző megpróbált korrigálni, ez a mozdulat azonban fatális hibának minősült és a March közel 200 mph-s (320 km/h) tempóval, orral előre vágódott a falba, majd közel 15 méter magasságba emelkedve letarolta a pályát a nézőtértől elválasztó kerítést. Az ütközés következtében az üzemanyagtank felrobbant, néhány pillanat erejéig óriási tűzgolyóvá változtatva az autót, ami három nagyobb részre szakadt, több ezer apró törmelékdarabbal beterítve a 3-as és 4-es kanyarok területét. A volán mögött ülő Smiley teste teljesen védtelen volt nem csak a hatalmas erőhatások, de a járművéről leváló elemek zaporával szemben is, a túlélésre való esélyét nullára redukálva.
Az IndyCar egykori orvosi igazgatója, Dr. Steve Olvey, aki a végzetes napon is a pályán teljesített szolgálatot, így írt az esetről ‘Rapid Response’ című, 2010-ben megjelent könyvében:
“Az Indy 500-ra történt kvalifikációs kísérlete során Gordon Smiley, egy pimasz, fiatal versenyző Texasból, elhatározta, hogy túllépi a 200 mph-s sebességhatárt, bármi áron. Számos veterán pilóta figyelmeztette őt, hogy erre egyáltalán nem áll készen, hibát-hibára halmozott vezetés közben a Speedway-en. Smiley road versenyző volt és ahhoz szokott hozzá, hogy ha a hátsó kerék elveszíti a tapadását, akkor ellenkező irányú kormánymozdulatot tesz a baleset elkerülése végett. […] Miközben [a baleset után] rohantam az autóhoz, kisebb, különös szürke anyagból álló tócsákat vettem észre az aszfalton, amelyek egyenesen a versenyzőig vezettek. Amint elértem a géphez, megdöbbenten láttam, hogy Smiley sisakja eltűnt, a koponyájának tetejével együtt. A kerítésből származó törmelékek lényegében megskalpolták, az anyag pedig, amit a pályán láttam az agyának darabjai voltak. A sisakját a masszív centrifugális erő szó szerint lehúzta a fejéről a becsapódáskor. A holttesttel együtt a pálya orvosi központjába mentem, az út közben végzett, felületes vizsgálatom során pedig megállapítottam, hogy majdnem az összes csontja eltört. Az oldalán volt egy tátongó seb, ami úgy nézett ki, mintha egy óriási cápa támadta volna meg. Soha nem láttam még ilyen sérülést.”
Bár a March 81C-vel már a két héttel korábbi, atlantai CART futamon is meggyűlt Smiley baja, a tragédiához azonban mégsem műszaki problémák vezettek, sokkal inkább a versenyző régi, road futamokra eredeztethető, itt azonban a halálos ítélettel egyenlő beidegződései, valamint a túlzott önbizalma.
Gordon teljes pályafutása során a “nyomom a gázt és előre” elvét vallotta, aminek révén egyáltalán nem volt jellemző rá, hogy fejben is megpróbálta volna felépíteni a vezetését. Ennek az attitűdnek volt köszönhető, hogy a futamai oroszlánrészében vagy előkelő helyen zárt, vagy pedig összetörte az autóját. Valamennyi egykori kollégája egybehangzó véleménye szerint az egyébként rendkívül gyors Smiley-ból egyszerűen hiányzott a félelemérzet, ami az egészséges határértéket meghaladó agresszivitással, türelmetlenséggel és hirtelen haraggal társult. Márpedig ez a kombináció ma sem számít éppen életbiztosításnak az Indianapolis Motor Speedway 2.5 mérföldes oválján, nem, hogy a nyolcvanas évek elején, amikor az ütközések energiáját elnyelő, bevezetése óta számos életet megmentő SAFER fal még a távoli jövő zenéje volt, így aki hibát vétett, rögtön a puszta betonfallal találta szemben magát.
Az 1982-es Május Hónap során több csapattag is arról számolt be, hogy Smiley meglehetősen furcsán viselkedett, a megbeszélések alatt úgy tűnt, mintha csak testben lett volna jelen, miközben lélekben teljesen máshol jár, egy szerelő pedig azt is elárulta, Gordont többször is azon kapta, hogy a nap végén, a már kiürült garázsban álló autójában ücsörög és üres tekintettel bámul a semmibe.
Ebből adódan olyan pletykák is felröppentek, hogy Smiley talán valamiféle drog/doppingszer befolyása alatt állt, ezt a teóriát azonban a hozzá közel állók csípőből cáfolták, mondván a néhai versenyző igazi fitnesz megszállott volt, a kábítószerek használatát pedig világéletében, vehemensen elutasította, mondván azok a gyengék eszközei. Ő pedig mindennek tartotta magát, csak gyengének nem.
A balesetet követően 33 perccel az IMS hangosbemondón keresztül közölte Smiley halálhírét a rajongókkal, a kvalifikációt azonban nem fújták le. Közel három órás csúszást követően – amelynek során kijavították a sérült kerítést és aszfaltot, továbbá eltakarították a törmelékeket – ismét lengett a zöld zászló az autóknak. Néhányan éltek is a lehetőséggel, de már senki sem próbált meg sebességrekordokra törni, majd 16:55-kor – a tervezett 18:00 helyett - végleg lefújták a napi programot.
“Nagyon közvetlen srác volt a maga fura módján” - mondta a csapattulajdonosként hírnevet szerzett, a nyolcvanas években azonban még versenyzői karrierjét egyengető Chip Ganassi, aki a tragédia idején újoncként lépett pályára az Indy 500-on. “A pilóták egy rendkívül zárt csoportot alkotnak még annak ellenére is, hogy a pályán ellenfelek vagyunk. Gordon Smiley halála emberi hiba eredménye volt. Márpedig ez valószínűleg a legveszélyesebb dolog az autósportban, a tény, hogy egy pillanatra sem lankadhat a figyelmed, különben drágán megfizethetsz érte.”
Smiley 1973 után – amely évben két versenyző is életét vesztette a Speedway-en, ezen tragédiák pedig végül az újoncok számára kötelező Rookie Orientation Program bevezetéséhez vezettek – az Indy 500 első halálos áldozata volt és máig az utolsó, akit a verseny kvalifikációja során ért végzetes baleset.
A cikk eredetileg 2016 októberében jelent meg az USAracing blogon, a szerző engedélyével közöltük újra.
