A cikk 2017-ben, Dávid Sándor 80. születésnapja alkalmából készült.
Talán az utóbbi kategóriába tartozik annak históriája, hogyan lett Dávid Sándorból, a vívóból – aki Bukarestben felnőtt kardbajnoki címet nyert 1957-ben – az az F1-es újságíró és kommentátor, aki alighanem máig a legtöbbet tette az autóversenyzés elit kategóriájának népszerűségéért Magyarországon. A történetet saját szavaival idézzük fel: Dávid Sándor az előző hónapban adott egy interjút az Autósport és Formula Magazinnak.
„Amikor ’59-ben Magyarországon tartották a vívó világbajnokságot, azért kért fel segítségnek Szombathy Pista sportágfelelős újságíró barátom, mert ő nem értett a víváshoz, én viszont igen. Így kerültem az újsághoz. Akkor az volt a szisztéma, hogy már dolgozni kellett a Népsportnál, közben pedig újságíró-iskolába is jártunk. Így tanultam meg a szakmát” – idézte fel Dávid Sándor, aki ekkor 22 esztendős volt: 1937. február 20-án született.
Bár a szépirodalom és az írás mindig vonzotta – máskülönben aligha állta volna meg helyét újságíróként – valójában reál tanulmányokat folytatott, melyek nélkül sosem lyukadt volna ki az autósportnál.
„Eredetileg gimnáziumba szerettek volna járatni a szüleim, de a háború utáni viszonyok olyanok voltak, hogy olyan szakmát kellett választani, amivel gyorsan pénzt lehetett keresni, a papám ugyanis akkor éppen B-listás volt, és emiatt széntrógerként dolgozott. Kellett a másik pénzkereső, ezért technikumba írattak be, a csepeli a 6. számú Gépipari Technikumba erőgépgyártó szakra. Onnan már mint technikus kerültem a motorkerékpárgyárba. A Pannóniát kezdtük gyártani, én pedig ott összeismerkedtem az akkori magyar motorversenyzői gárda színe-javával.”
Sorsa akkor pecsételődött meg – mondhatnánk – mikor utoljára rendeztek versenyt Budapest szívében. Ekkor futott össze egy pontban az újságírás, műszaki képzettség és a vívó múlt, hogy aztán közösen elinduljanak az autósport felé.
„Később, 1969-ben a Népligetben tartott utolsó autóversenyen találkoztam újra a motorversenyző barátaimmal, volt kollégáimmal, akik akkor tudták meg, hogy újságíró vagyok. Ott volt a közlekedési miniszter helyettese, Kiss Dezső is, aki viszont még vívó koromból ismert. Lecsapott rám, és közölte velem, hogy technikus vagyok, újságíró vagyok, az autósport pedig a 20. század második felének legnagyobb sportága lesz, nincs mese, az isten is arra teremtett, hogy ezzel foglakozzak” – mondta. Utólag könnyű kijelenteni, a miniszterhelyettesnek igaza lett. „Ki is küldött Vallelungába rögtön a fiával, Dodival, aki autóversenyző volt, a Henry Morrogh-féle versenyzőiskolába, ahol Nannini és Cheever is tanult, hogy tájékozódjak. Így kerültem az autósportba újságíróként” – idézi fel Lapaj.
Álljunk meg itt egy pillanatra. Dávid Sándort Lapaj néven ismeri a szakma, és széles körben a sport rajongói is. De tulajdonképpen honnan ered ez a becenév?
„Előre kell bocsátanom, hogy nem én vagyok az első és remélem, nem is az utolsó Lapaj. A név több sportágban előfordul, és eredetileg a Lapaj, a híres dudás című Mikszáth-novellában szerepelt. Én az 50-es évek elején kaptam az egyik edzőtáborban, mert volt egy jellegzetes, tudományos alapon kigondolt járásom. Ezzel a jellegzetes medvejárással haladtam Mendelényi Tamás, a későbbi olimpiai és világbajnok barátom előtt, át a tatai edzőtábor alakuló terén, aki egyszer csak megszólalt: „édesapám, te pont olyan vagy, mint a Lapaj.” Egyébként én a keresztnevemet el is felejtettem, a vezetéknevem pedig közömbös, a Lapajt viszont azóta is használom.”
A Népsport rovatvezetőjeként kiemelt figyelmet szentelt egy Magyarországon alig ismert versenyzési formának, amelynek addig inkább csak rossz oldaláról lehetett hallani idehaza a sajtóban: arról, hogy a Formula-1-nek hívott széria minden évben átlagosan két halálos áldozatot követel. Dávid Sándor sokkal szenvedélyesebben írt a versenyekről, a küzdelmekre és a győztesek kiváló sportteljesítményére koncentrált.
Miután 20 évig dolgozott a Népsportnál, az újságíró átigazolt a Magyar Televízióhoz, ahol élete egy másik negyedét, további 20 évet töltött. És ez is milyen szerencsés egybeesés volt…
„Akkor tavasszal érkezett az ajánlat az Euroviziótól, bizonyos Ecclestone úrtól a zeltwegi Forma-1-es versenyre, mégpedig teljesen ingyenesen. Akkori főnököm, Radnai János, aki szerencsére mindenre kapható volt, kijött a főnöki szentélyéből, és megkérdezte, mit csináljunk vele. Én akkor kétszer már jártam Forma-1-es versenyen ugyanott, Ausztriában, tudtam, hogy saját benzinnel meg lehet járni. Knézy Jenci szintén ugrott, hogy menjünk, így Radnai megszerezte kettőnk napidíját, mi pedig saját költségen kiautóztunk, ami 3,50 forintos benzinnel nem volt nagy dobás” – elevenítette fel Lapaj, hogy a kalandvágy is hajtotta őket: kipróbálhattak valamit, aminek az országban nem volt múltja.
„Akkor, augusztusban közvetítettük az első versenyt a Magyar Televízióban. Volt még valami, amiről kiderült, hogy nagy mázli: esőszünet miatt később indult a verseny, élő, egyenes közvetítés volt – amit Radnai soha többé nem engedélyezett –, és kifutottunk az időből, el kellett búcsúzni. Öt körrel a vége előtt én vettem búcsút a Kedves Nézőktől, jöhetett a négy páncélos meg a kutyájuk… Akkor aztán fölrobbant az ország, tudniillik senki sem tudta meg, hogy mi lett a verseny vége. A másnapi lapok tele voltak a televízió szidalmazásával, hogy ilyet nem lehet csinálni. Ebből derült ki, hogy a dolognak van jövője.”
Ma már egy Formula-1-es versenyhétvége minden szabadedzését megnézhetjük a tévében: tengernyi magyar nyelvű hírt talál az interneten, akit érdekel a téma. Természetesen nem feledkezhetünk meg róla, hogy társai is voltak a munkában, ám mindennek alapjait nagyrészt a ma 80 éves Dávid Sándor fektette le.
