Ha láttunk már olyan összeállítást a YouTube-on, ahol a versenyzők fizikailag szeretnének elégtételt venni egymáson, jó eséllyel találkozhattunk Paul Tracy nevével. Az 1968. december 17-én született kanadai pilóta a kilencvenes és kétezres évek egyik legmeghatározóbb karaktere volt az amerikai open wheel-kategóriákban, megítélése azonban kétarcú: egyrészt lenyűgöző győzelmeket (a csillagok szerencsés együttállása 2003-ban bajnoki címet szült számára a Champ Car-ban) szerzett, másrészt viszont minden balhéban és ökölharcban benne volt, amelynek egy pilóta csak részese lehet.
Ebből a szempontból a lehető legjobbkor tűnt fel a scarborough-i, hiszen a kilencvenes években egyre nagyobb figyelem övezte a CART-szériát, részben az olyan sorozatba érkező, és ott több-kevesebb sikerrel szereplő Forma-1-es világbajnokoknak köszönhetően, mint Emerson Fittipaldi, vagy Nigel Mansell. 1991-ben Tracy volt az ifjú reménység, a mai Indy Lights, az American Racing Series címvédője, akire fényes jövő várt a sorozatban. Rögtön a sorozat egyik legsikeresebb alakulata a Penske csapott le rá a hatalmas szemüvegével egy informatikus srác benyomását keltő pilótára.
A 22 éves pilóta a Dale Coyne Racingnél ejtette meg debütálását, de csak két futam erejéig vezetett a csapatnak. Roger Penske is eredetileg tesztpilótaként számított rá, azonban egy évvel később 11 versenyt is teljesíthetett az alakulatnál, többségében Rick Mears sérülése miatt. Az amerikai év végén bejelentette visszavonulását, Tracy így egész szezonos szerződést kapott 1993-ra. A versenyző két szakaszban, egy 1995-ös, newman/haasos kitérő kivételével versenyzett a Marlboro ikonikus, vörös-fehér színeire pingált autóval 1997-ig, mely alatt megtapasztalta a sorozat szép, de árnyékos oldalát is.
1993-ban öt győzelmével harmadik helyen zárta a bajnokságot, de lassan elkezdődött az ámokfutó, és hasonló jelzők ráaggatása. Hogy miért?
Mert például összeakadt csapattársával, Al Unser Jr-ral az 1992-es Michigan 500-on - az amerikai a futam után elkapta a kanadai grabancát, és ekkor még utóbbi tűnt áldozatnak:
Két évvel később, Detroitban, szintén megtalálták egymást:
1995-ben falba tette Gil de Ferrant, Long Beachen:
Bár Tracy a CART potenciális bajnokának számított, még 1994-ben, kipróbálhatta a világbajnok Benetton autóját a Forma-1-ben egy teszt erejéig, de az európai kaland itt véget is ért.
Utolsó két penskés évében is benne volt a buliban, néhány bukása egészen látványosra sikeredett, akárcsak 1997-ben, Gualter Sallesszel, a Road Americán - bár ez legkevésbé az ő hibája volt.
Tracy 1997 végén úgy döntött, hogy csapatot vált, és a Team Kool Green-hez igazol, a szintén feltörekvő státuszban lévő skót pilóta, Dario Franchitti mellé. Ha a CART családjának, és a rajongóknak eddig kétségük lett volna afelől, hogy a kanadai igazi vadállat a pályán, 1998-ban végképp meggyőződhettek róla. Persze ezt ő ismerte volna be legutoljára, de társai véleménye alapján inkább az autón kívül lett volna a helye.
Az évad harmadik futamán, Long Beachen Christian Fittpaldival ütközött:
Clevelandben régi jó barátját, Al Unsert pörgette meg a pit lane-en:
Vancouverben Tony Kanaant tette a pálya szélére:
Évének csúcspontja - melyben egyébként nem sikerült az ötödik helytől előkelőbb pozícióban zárnia - azonban Houston volt, ahol csapattársával, Franchittival koccant össze. A két Team Green-autó első és második helyen haladt, amikor a kanadai előzéssel próbálkozott, de ő járt pórul (a skót megnyerte a versenyt), és törött felfüggesztése miatt fel kellett adnia a küzdelmet. Tracy a bokszba visszatérve alig látott a dühtől, és még a csapatfőnök Barry Greennek is nekiállt. Az összeszólalkozás kis híján tettlegességig fajult, a sztori vége azonban egészen tracy-s lett: napokkal az incidenst követően négy évvel meghosszabbította szerződését a csapatnál. (Az eset 1:44.40-től)
Pályán tapasztalt akciói miatt a CART elöljárói büntetéssel sújtották, melynek értelmében ki kellett hagynia az 1999-es szezon első futamát Miamiban. Ez a szezon már több sikert tartogatott a számára, hiszen hét dobogós helye közül kettő győzelem volt, de újfent felkavarta az állóvizet vagabund vezetési stílusával.
Michael Andrettivel kétszer is összetűzésbe került: előbb ráhúzta a kormányt az amerikaira, melynek következtében a Newman/Haas autó első szárnyát veszítette, aztán Chicagóban akadtak össze, sokkal nagyobb sebességnél. „Ez hihetetlen. Csak a megszokott versenyzés Paul Tracy-től. Ez azért is szomorú, mert egyszer meg fog ölni valakit. Nem tudtam volna hová menni, de egyáltalán miért csinálta ezt? Mit gondolt? Ha beszélnék vele, az csak falra hányt borsó lenne” - mondta Andretti.
A későbbi csapattulajdonos szavai jól jellemezték a CART közösségének Tracy-hez való hozzáállását. Andretti szavai ráadásul azt követően érkeztek, amikor a kanadai ismét kiütötte a pályáról csapattársát, ezúttal Gatewayen, a Team Green vezetői pedig csak csóválni tudták a fejüket értetlenségükben.
2000-ben úgy tűnt, hogy Tracy kezd lenyugodni, hiszen „csak” egyetlen komolyabb incidense történt, Oriol Serviával akasztotta össze a bajszát Surfers Paradise-on.
2001-ben karrierje egyik legrosszabb szezonja következett, hiszen hiába a Milwaukee-ban szerzett győzelem, csak 14. helyen zárta a bajnokságot, mivel tíz versenyt sem fejezett be a 19-ből. Ezidőtájt a CART egyre kezdett veszíteni a népszerűségéből az IRL-lel szemben, melyet jól példázott, hogy egyre több CART-csapat ruccant át az Indy 500-ra, vagy hagyta ott a sorozatot a másikért. A Team Green két autóval képviseltette magát a 2002-es, 500 mérföldes viadalon, mely a verseny történetének egyik legnagyobb botrányában csúcsosodott ki, természetesen Paul Tracy részvételével.
Meglepő, de a pilóta ezúttal remek versenyzésével írta be magát majdnem a verseny történelemkönyvébe, mint az ötszázas történetének második kanadai győztese. Tracy néhány pillanatig annak is érezhette magát, hiszen két körrel a vége előtt elment Helio Castroneves mellett, de éppen ugyanabban a pillanatban baleset történt a pálya másik oldalán. A versenybírák a brazilt hirdették ki győztesnek, Tracy-t másodiknak, mivel állításuk szerint az előzés már sárga zászló alatt történt. A Team Green persze fellebbezett, ezt viszont elutasították.
A CART-rajongói azzal vádolták a stewardokat, hogy nem szerették volna, ha újfent a rivális széria egyik vendégszereplője nyerné az Indy 500-at, Tracy pedig eredményének tudatában kijelentette, hogy soha nem fog versenyezni az IndyCarban, melynek autóit crapwagonnak nevezte, amit magyarra talán f*stalicskaként lehetne fordítani.
A kanadai egy győzelemmel zárta a szezont, csapata viszont az IRL-t választotta a gyengülő CART helyett. A 2003-ra Champ Carrá váló szériában Tracy elfogadta a Forsythe ajánlatát, ez pedig nyerőnek bizonyult: hét győzelmet, hat pole-t és tíz dobogós helyezést szerzett, ami első bajnoki címét eredményezte.
Ebben az évben azonban egy új srác tűnt fel a sorozatban: Sebastien Bourdais, aki az évek során valódi nemezisévé vált. Tracy a következő négy évben labdába sem tudott rúgni mellette, és mindössze öt győzelmet szerzett, de sokkal emlékezetesebbek a közös csatáik, melyek közül nem egy ütközéssel, sőt, némi ökölharccal végződött. 2003-ban Miamiban és a Surfers Paradise-on, 2005-ben Monterreyben, Torontóban és Las Vegasban, 2006-ban Clevelandben és Denverben is megtalálták egymást, de egy tv-show kedvéért évekkel később „meg tudták beszélni” rivalizálásukat.
2006-ban Tracynek volt egy másik incidense is: miután kicsúszott a san josé-i futamon, éppen az érkező Alex Tagliani útjába tért vissza, összetörve sajátja mellett honfitársa autóját is. A pit lane-en kettejük találkozása valódi ökölharcba torkollt, ráadásul éppen a következő futamon történt meg Tracy ominózus ütközése Bourdais-vel. A futam utáni interjúban a Forsythe-pilóta nehezményezte, hogy ellenfele nem vette le sisakját, majd azt mondta: „Ezek a francia srácok mindig magukon hagyják a sisakjukat” - utalva a francia gyökerű Taglianira is. Utóbbi válasza erre annyi volt, hogy jobb lenne kényszerzubbonyt adni a pilótára, így hátha kimaradna a balhéból, Bourdais pedig úgy vélekedett, hogy ha verekedni akar, akkor rossz sportágat választott.
A két, Tracy-vel összeakaszkodó pilóta a médiában arra hívta fel a montreali közönséget, hogy Montrealban fütyüljék ki a renitens pilótát, mire a kanadai a versenyzői parádéra egy kék maszkban állt ki a nézők elé. Népszerűségét jól mutatja, hogy remek versenyzése után füttykoncert helyett tapsot kapott.
A Champ Car megszűnésével Tracy felhagyott a teljes szezonos versenyzéssel: 2011-ig rajthoz állt néhány IndyCar-futamon, utoljára Las Vegasban indulva - ott, ahol Dan Wheldon életét veszítette.
Versenyzése miatt legalább ugyannyian ki nem állhatták a pilótát, mint amennyien kedvelték, s bár több volt benne, mint egy Champ Car bajnoki cím, talán nem véletlen, ha riválisai is kora egyik legkarakteresebb pilótájának tartják - aki vagdalkozásai mellett előzni is tudott:
