„Felejtsük el Schumachert és Sennát, Tommy Byrne volt a legjobb mind közül” – mondta az F1-es csapattulajdonos, Eddie Jordan az elfeledett ír versenyzőről, akiről Crash & Burn címmel dokumentumfilm került nemrég a mozikba, magyarra átültetve „A legnagyobb versenyző, akit sosem láttál” alcímmel. De ki ez a most 58 éves ex-pilóta, akit épphogy az egekig nem magasztalnak?
Aki Formula-1-es eredményeit kutatja fel, sokkal nem lesz okosabb. Mindössze öt nagydíjrészvétel áll a neve mellett 1982-ből a sereghajtó Theodore csapattal, mellyel két versenyre tudott kvalifikálni – azokról is kiesett. Emellett abban az évben teljesített egy tesztet a McLarennel, mely néhány fiatal versenyzőt próbált ki, köztük a Byrne-nél jóval többre jutó – habár világot nem megváltó – Thierry Boutsent és Stefan Johanssont.
„Valószínűleg az az oka, amiért elkészült ez a dokumentumfilm, hogy vezethettem a Formula-1 leggyorsabb autóját, a McLarent, ugyanis díjként nyertem 25 kört vele. És alig egy hónap, hat hét múlva az F1 leglassabb kocsiját is vezettem” – mondta Byrne a newstalk.com oldalnak. „Ha nem lettem volna olyan gyorsan a McLarennel, nem lenne sztori. Aminek a tanulsága az, hogy sosem lehet tudni, hiszen hiába nyertem öt bajnoki címet, az sem garantálja, hogy a Formula-1-ben viszed valamire.”
„Nem az a fajta versenyző voltam, akit Ron Dennis keresett. Ő az ’igen’-ek emberét kereste, amilyen én sosem voltam. Minden bizonnyal már néhány interjú után tudta, hogy ez nem működhet” – magyarázta, miért nem tűnhetett fel soha élcsapatban, hiába volt olyan gyors a silverstone-i teszten: a csapat két szerződtetett pilótájánál, John Watsonnál és Niki Laudánál is gyorsabb időt ment.
Az alacsonyabb kategóriákban elért bajnoki címei komolyabb karrierre jogosították volna fel. Az említett öt titulus közé tartozott a brit F3, szintén 1982-ben, az azt megelőző évben, hogy Ayrton Senna győzött ebben a sorozatban. Furcsa rivalizálás alakult ki a két fiatal versenyző között, akik egy csapatban versenyeztek – de mindössze kétszer osztoztak a pályán.
„Ralph (Firman Sr., a csapatfőnök) mondogatta, hogy jön a gyors fickó, jön a gyors fickó. Az apja azonban nem engedte versenyezni” – beszélt Senna Nagy-Britanniába érkezéséről, és arról, hogy a brazil családi okok miatt egy időre felhagyott a versenyzéssel. „Ugyanott ebédeltünk, reggeliztünk minden nap. Nem voltunk a legjobb barátok, de ellenségek sem. Tudta, milyen gyors vagyok, és én is tudtam, ő mennyire az. Ha hirtelen együtt kerülünk a pályára, gondok lettek volna.”
Ha mégis ennyire jó volt – Senna fizetett a Van Diemen csapatnak a versenyzésért, míg ő fizetést kapott tőlük! –, miért jutott neki mindössze öt verseny az F1 leggyengébb csapatával? A film producere, David Burke egy korábbi interjúban fejtegette, két oka lehetett a sikertelenségnek: vagy ő dobta el esélyeit, és hagyta veszni a tehetséget, amellyel meg volt áldva, vagy sosem egyszerűen kapta meg a nagy lehetőséget, amelyhez sok tényező szükséges – közöttük is a legfontosabb a pénz, amiből sosem volt neki elég.
A válasz valahol középen keresendő: Byrne nehéz természetű volt, a Theodore főmérnökét például azzal fenyegette meg, hogy bérgyilkost küld rá, amiért olyan rossz az autója. Végül csak egy széket vágott hozzá. Mikor a szezon véget ért, már tudta, hogy több lehetősége nem lesz a Formula-1-ben: féktelen tivornyázásba kezdett, és elindult lefelé a lejtőn.
Előbb az Egyesült Államokban versenyzett, majd Mexikó következett F3-as autókkal: időközben az alkoholt drogokra cserélte, habár elmondása szerint sosem volt függő. Őrült főnöke, aki orgiákat rendezett a győzelmek megünneplésére, egyszer megpróbálta lelőni, de sikerült kilábalnia a zűrös időszakból. Végül az USA-ban vezetési oktatóként futott be sikeres pályafutást, évek múltán pedig film készült róla, amely azzal csalogatja a nézőket, hogy Sennánál és Schumachernél is nagyobb tehetség szunnyadt benne.
