A Formula-1-be gyári csapattal 1977-ben megérkező Renault 1979 elejétől kezdve folyamatosan harcban volt a futamgyőzelmekért és a rajtelsőségekért, de elsősorban a megbízhatósági problémák miatt a bajnoki győzelmekre egy ideig nem volt sanszuk. Az 1982-es szezonban a Ferrari két versenyzőjének elvesztése ugyan valamelyest esélyt biztosított a franciák számára, de az idényzáróra már csak matematikai eséllyel érkeztek meg a csapatok között – Prostnak és Arnoux-nak pedig már annyi sem volt.
Az 1983-as szezonban épp ezen a napon, október 15-én rendezték az utolsó futamot Dél-Afrikában, s először fordult elő, hogy a Renault valós bajnoki esélyekkel érkezhetett meg az évzáróra – ráadásul „önerőből”, s nem tragikus balesetek miatt. Alain Prost összesen négy futamgyőzelmet szerzett a szezon során, így négy futammal a szezon vége előtt, az Osztrák Nagydíjat követően a francia 14 pont előnnyel vezette a tabellát az 1981-es világbajnok Nelson Piquet-vel szemben, sőt jó szereplésének köszönhetően a Renault is az élen állt a csapatok között annak ellenére, hogy partnere, Eddie Cheever csupán négy pontszerzést tudott addig felmutatni – igaz, elsősorban az autó megbízhatatlansága volt a felelős ezért, hiszen amikor célba ért, mindig az első négy között zárt.
A következő futamok aztán nem alakultak túl jól a franciák számára: a zandvoort kettős kiesés (Cheever műszaki okból, Prost pedig épp Piquet-vel ütközött) a konstruktőri tabella első helyébe került, majd Prost turbója Monzában is megadta magát, így az immár ferraris Arnoux 2, Piquet pedig 5 pontra közelítette meg őt. Brands Hatch-ben aztán beért ugyan a második helyre, s ezzel honfitársát le tudta szakítani magáról, Piquet viszont nyert, így mindössze két pont előnnyel várhatta a Kyalamiben rendezett évzárót – a csapatnak viszont kilenc pont hátrányt kellett ledolgoznia a Ferrarival szemben, ami azt jelentette, hogy még egy kettős győzelem sem garantálhatta a bajnoki címet.
A konstruktőri győzelem reményei már a kvalifikáción szertefoszlottak, hiszen miközben a Ferrari két franciája, Tambay és Arnoux az első és a negyedik rajthelyet szerezte meg, addig Prost csak az ötödik, Cheever pedig csak a 14. pozícióba állíthatta fel autóját, így már szombaton lehetetlennek tűnt, hogy kilenc pontot hozzanak rajtuk. Így aztán a legfontosabb feladat az maradt, hogy Prost legfeljebb két pontot veszítsen a másodikként kvalifikáló Piquet-vel szemben – ami az akkori pontrendszer szerint azt jelentette, hogy elég egy hellyel a brazil mögött befutnia abban az esetben, ha brabhames riválisa nem nyer.
A Ferrarik azonban már a rajtnál visszaestek, Piquet pedig az élre állt, ami még nehezebb helyzetbe hozta Prostot. Érdekes módon, miután 10 kör elteltével Arnoux már versenyben sem volt, Tambay pedig a hatodik helyen kínlódott, mindössze két pozícióval Cheever előtt, az esélytelenebbnek tűnő konstruktőri cím reménye villanhatott fel a franciák előtt abban az esetben, ha versenyzőik még egy kicsit feljebb tudják egerészni magukat.
Prost mindent megpróbált, magáért és a csapatért is hajtott, de nemhogy Piquet-t, hanem annak csapattársát, a második helyen haladó Patresét sem tudta utolérni. A hajsza, és a Renault mindkét világbajnoki reménye kicsivel féltáv előtt, a 36. körben ért véget, amikor a turbó ismét felmondta a szolgálatot Prost autójában, három verseny alatt másodszor... A brazil így aztán azt is megengedhette magának, hogy a harmadik helyen kocog a célba, a kettős motorhibát szenvedő Ferrarinak pedig pontot sem kellett szereznie a konstruktőri cím biztosításához.
Alain Prost elől a Brabham pilótája, a Renault elől pedig a Ferrari vitte el a bajnoki koronát, maradt hát két ezüstérem a franciáknak. A még két évig tartó F1-es projekt többé sosem jutott ilyen magasságokra, így Fernando Alonsóra és Flavio Briatorére maradt a feladat, hogy végül a királykategória csúcsára juttassa a Renault-t bő két évtizeddel később...
