Svédország történetének legnagyobb F1-lázát élte a ’70-es évek közepén: saját nagydíjuk és Ronnie Peterson révén élvonalbeli versenyzőjük is volt. Az 1977-es futamra pedig extra izgalmat okozott számukra, hogy az előző megmérettetésen, a Belga Nagydíjon egy másik honfitársuk, Gunnar Nilsson is felállhatott a dobogó tetejére, pályafutása során első alkalommal.
Az anderstorpi hétvége időmérésén Nilsson a hetedik helyre kvalifikált, a pole-t pedig csapattársa, Mario Andretti hódította el a másik Lotus-Forddal. Peterson Tyrrelje a 10. helyről rajtolt, így még volt esély arra, hogy a hazai szurkolóknak is kijusson az örömből vasárnap.
A rajtnál a második helyről induló John Watson lehagyta Andrettit, de az amerikai már a második körben visszavette helyét és elkezdte kiépíteni előnyét. Nem jött rosszul számára az sem, hogy üldözői egymással voltak elfoglalva, olyannyira, hogy a 30. körben Watson és az őt megelőzni próbáló Jody Scheckter összeakadtak, amivel utóbbi kiesett, előbbi pedig csak jelentős időveszteséggel állt vissza a versenybe. Ezzel James Hunt került a második helyre a McLarennel, de csak tíz körig őrizhette ezt a pozíciót, mielőtt a több riválisát levadászó Jacques Laffite be nem fogta őt is. Csapata, a mezőnyhöz az előző évben csatlakozott Ligier már rendelkezett néhány dobogóval, most pedig ismét bizonyosságot adtak arról, hogy legjobb napjaikon velük is számolni kell a komolyabb pontosztozkodásoknál.
Laffite az előtte 15 másodperces előnnyel rendelkező Andrettinek is nyomába eredt, de ezt a lemaradását már nem tudta ledolgozni. Ám mint kiderült, nem is kellett, hiszen két körrel a leintés előtt az amerikai váratlanul a bokszba kormányozta a Lotust, abból ugyanis kifogyott az üzemanyag, mivel a csapat kissé elszámolta magát a futam előtt. Belelöttyintettek még pár litert és Andretti visszatért a pályára, de ekkorra már öten elmentek mellette, így domináns győzelem helyett egyetlen ponttal kellett beérnie.
Az első hely így Laffite ölébe hullott, aki nem csak csapata, hanem önmaga számára is az első F1-es diadalt szerezte, ráadásul tökéletes francia győzelmet aratva, hiszen ő, a Ligier, a motort szállító Matra és a főszponzorként funkcionáló Gitanes is a francia színeket képviselte. Egyedül az autó abroncsai lógtak ki a sorból, amiket a Goodyear szállított, de ennek az volt a prózai oka, hogy a Michelin ekkor még nem tette be a lábát az F1 porondjára - bár erre is már csak két nagydíjhétvégét kellett várni, hiszen Silverstone-tól kezdve ott voltak a Renault-n.
Történelmi francia siker született tehát Svédországban, és tulajdonképpen Laffite volt az, aki győzelmével megnyitotta az F1 francia aranykorszakát, hiszen őt megelőzően csupán csak négyszer csendült fel a La Marseillaise a sportban a díjátadók során. A svédek annyira azért nem tudtak azonosulni Laffite hőstettével, hiszen éppen ő volt az, aki a verseny elején hátulról nekiszaladt Nilsson Lotusának, ami így a levegőbe repült, földet érésekor pedig első vezetőszárnyát is elveszítette. A hazai kedvenc később fel is adta a versenyt, akárcsak a másik svéd sztár, Ronnie Peterson. Ekkor még senki nem tudhatta, hogy Petersont már csak egyszer, Nissont pedig soha többé nem láthatja a Svéd Nagydíjon versenyezni a közönség, hiszen a két pilótát hamarosan utolérte a tragédia, aminek hozományaként a legészakabbi F1-es pálya ki is került a naptárból.
