Köztudott, hogy a második órában történt tragédia után a szervezők nem állították le a versenyt, hogy elkerüljék a pánikot. Az egynapost lefutották, ám a Mercedes csapata nélkül, miután éjszaka során a gyártó úgy döntött, az áldozatok iránt tanúsított tiszteletből feladja a futamot. Fangio és Moss párosa vezető helyről állt ki. A németek a legnagyobb ellenfelet, a Jaguart is megkérték, cselekedjenek hasonlóan, de nekik más terveik voltak, 6-os számú autójuk pedig megnyerte a versenyt.
A győztes páros egyik tagja Mike Hawthorn volt, a későbbi 1958-as F1-es világbajnok, aki a balesetben is szerepet játszott – egyesek őt okolták a tragikus következményekért. A Jaguar versenyzője a 35. körben lassított és hajtott a bokszba, közben viszont keresztezte az őt követő Lance Macklin útját. Macklin kitérő manőverre kényszerült, így azonban Pierre Levegh Mercedese elé került, aki ráfutott Macklin autójára és a nézők közé repült. Öt próbálkozásából ez volt Hawthorn egyetlen győzelme a 24 óráson.
A győztes Jaguar D-Type másik pilótája Ivor Bueb volt, aki 1923. június 6-án látta meg a napvilágot. Nem akkora név a versenyzésben, mint Hawthorn, de annál érdekesebb pályaúttal: Bueb motorokkal kereskedett, és mindössze két évvel korábban, 30 évesen kezdett versenyezni a brit Formula-3-as bajnokságban. Második szezonjában csupán egy ponttal maradt le a bajnoki címről, így figyelt fel rá a Jaguar, és kérték fel, legyen versenyzőjük Le Mans-ban. Óriási feladatnak bizonyult, az 500 köbcentis F3-as gép helyett robosztus és erős, 3,4 literes sportautót kellett elvezetnie egy ismeretlen, hosszú és veszélyes pályán, egy olyan csapat számára, amely győzni ment Franciaországba. Csapattársa, Hawthorn, aki már akkor többszörös F1-es futamgyőztesnek mondhatta magát, nem is szeretett volna a tapasztalatlan pilótával együtt versenyezni.
Az edzések során újabb komoly feladattal kellett megbirkóznia, mivel Hawthorn nappali vezetéshez ragaszkodott, neki éjszaka kellett megtanulnia a pályát. Nem remegett meg a keze, és nem esett kétségbe a versenyen sem, amikor a bokszban várva, hogy átvegye az autót társától, szeme előtt zajlott le a szörnyű baleset. Bueb tartotta a második helyet, és azt sem engedte, hogy a Mercedes két F1-es sztárjával túlságosan elhúzzon tőle. Maximálisan kivette részét a győzelemből, és jelesre vizsgázott élete első nagy versenyén.
A következő évben szintén Hawthorn társaként ment a 24 órásra, majd 1957-ben a korábbi gyári Jaguarokat indító Ecurie Ecosse istállóhoz pártolt, ahol Ron Flockhart társaként második győzelmét is megszerezte. Általában nem tartozott a leggyorsabb versenyzők közé, de annál higgadtabban és kiegyensúlyozottabban vezetett, ebben a műfajban pedig végső soron ez számít – sokan a legjobb brit sportautó-versenyzők közé sorolják. Harmadik legfontosabb győzelme a reims-i 12 órás megnyerése volt, és a sebringi félnapost is vezette, ám társát, Stirling Mosst kizárták.
Később, 1957-ben bemutatkozott az F1-ben, ahol azonban csak hat nagydíjon vett részt, Monacóban, Nagy-Britanniában vagy a Nürburgringen. Néhány futamot azzal a Connaught istállóval teljesített, melyet Bernie Ecclestone irányított akkoriban. F1-es pályafutása nem összehasonlítható sportautós sikereivel, legjobb eredményét egy 11. hely jelentette.
A fényes eredmények ellenére pályafutását egészen rövidre szabta a sors. 1959 nyarán Formula-2-es versenyen indult Clermont-Ferrandban, ahol balesetet szenvedett és kirepült Cooperéből, épp a pálya egyik távoli sarkában. Kórházba szállították, ahol hat nap múlva elhunyt. A pletykák szerint halálos kimenetelű balesetében szerepe volt a brandy iránti szeretetének is.
