1901-ben épp ezen a napon, január 30-án látta meg a napvilágot egy előkelő nápolyi arisztokratacsalád leszármazottjaként Rudolf Caracciola, akinek felmenői még a harmincéves háború idején kerültek német területre. Így tehát latinos családneve ellenére Caracciola már tisztán németként nőtt fel, s ahogy azt a pilótaéletrajzokban már-már megszokhattuk, még tizenévesként rabul ejtette a benzingőz illata. Az első világháború után úgy döntött, hogy apja tanácsával ellentétben nem megy egyetemre, s az 1920-as évek elején versenyezni kezdett, majd az 1924-es Olasz Nagydíjra már a Mercedes színeiben utazott el – egyelőre csak tartalékként.
Az áttörésre 1926-ban került sor: Caracciola szembement a Mercedes azon döntésével, hogy egy spanyolországi verseny kedvéért kihagyják a legelső Német Nagydíjat, s Adolf Rosenbergerrel egyetemben privát nevezőként utazott el az AVUS-ra a stuttgartiak autóival. A rajtot követően Rosenberger az élre állt, Caracciola autója viszont beragadt, s több mint egy percet veszített, mire sikerült beindítani.
Az eső leszakadt, Caracciola pedig ihletett formában suhant a nehéz körülmények közt: egymás után előzte meg versenytársait, s a pályán tudta tartani autóját – ellentétben márkatársával, akinek hibája három sportbíró életébe került. Az eső és a köd szinte nullára csökkentette a látótávolságot, Caracciolának pedig fogalma sem volt, hányadik helyen áll, annál nagyobb volt a meglepetés, amikor a leintést követően megtudta, hogy ő nyerte a futamot. A német sajtó a Regenmeister, azaz „Esőmester” nevet akasztotta rá a versenyt követően.
A Grand Prix-versenyzés mellett hillclimb- és túraautó-versenyeken is jeleskedő Caracciola számos nagyszerű győzelmet aratott a következő években: ő nyerte többek közt az első Eifelrennent a Nürburgringen, 1930-ben pedig csak egy műszaki hiba akadályozta meg Le Mans-i sikerét. Amikor a gazdasági válság miatt a Mercedes felhagyott a motorsporttal, az Alfához szerződött, ám 1933 elején az olaszok is felfüggesztették sporttevékenységüket. Ekkor a kor egy másik nagyságával Louis Chironnal szövetkezve alapított versenyistállót, ám rövidesen súlyos sérülést szenvedett a Monacói Nagydíj edzésén.
Caracciola autója fékhiba miatt irányíthatatlanná vált a Tabac-kanyar előtt, így két választása maradt: vagy a tengerbe zuhan, vagy a falnak csapódik. Az utóbbi mellett döntött, ám a becsapódás komoly következményekkel járt: medence- és lábtörése miatt több mint fél éven át nem ülhetett autóba. A következő télen újabb csapás érte, miután feleségét síelés közben elsodorta egy lavina. Caracciola kis híján visszavonult, végül Chiron győzte meg a folytatásról.
Bár a sérülésből sosem épült fel teljesen, s jobb lába mintegy öt centiméterrel rövidebb lett a balnál, örökre sántává téve őt, 1934-ben visszatért a versenypályára az immár a nácik által támogatott Mercedes színeiben. Ez az év még a felépülésről szólt, a következő négy szezon viszont Caracciola megdicsőülését hozta, hiszen a négyből háromszor ő lett a világ akkori legjelesebb autós sorozata, a Grand Prix Euróopa-bajnokság győztese.
Az 1935-ös bajnoki szezon öt versenyből állt, melyek közül Caracciola hármat is megnyert, így nem is lehetett kérdéses, kit koronáznak meg. A következő esztendő aztán az Auto Union és az olasz gyártók sikerét hozta, míg a Mercedes a számos bajnokságon kívüli futamot figyelembe véve is csak két győzelemnek örvendhetett: Caracciola az évnyitó Európa-bajnoki futam, a Monacói Nagydíj mellett a Tunis GP-n tudott diadalmaskodni.
1937-ben aztán a Mercedes visszavágott, Carcciola pedig úgy lett bajnok, hogy az öt bajnoki futamból egyet kihagyott, amit az akkori pontrendszer nagyon szigorúan büntetett. A négy másikból viszont hármat megnyert, egyedül Monacóban kényszerült meghajolni márkatársa, von Brauchitsch előtt – miután három és fél percet vesztegelt a bokszban önhibáján kívül. A harmadik címszerzés aztán annál simábban alakult, miután mind a négy bajnoki futamot dobogón zárta, így az övé lett az utolsó hivatalos GP Európa-bajnoki cím – az 1939-est ugyanis a háború kitörése miatt nem adták át.
Caracciola karrierje érdemi részének a világháború kitörése vetett véget. Az 1946-os Indy 500-ra meghívást kapott ugyan, ám egy edzésen súlyos balesetet szenvedett, s napokig kómában volt. Ötvenéves kora felett, 1952-ben ismét visszatért, ezúttal a Mercedes sportautórészlegéhez, ám miután negyedik lett a Mille Miglián, a Svájci Nagydíj egyik betéteseményén újabb komoly balesetet szenvedett, ami végleg véget vetett pilótakarrierjének.
Az ezt követő időben Mercedesek értékesítésével foglalkozott, ám 1959-ben egészségi állapota rosszabbra fordult, s még abban ez esztendőben májelégtelenség következtében elhunyt. Rudolf Caracciola, a Formula-1 előtti időszak legsikeresebb autóversenyzője 58 évet élt.
