Ludovico Scarfiotti a FIAT-ot irányító Angelli-család tagjaként (nagyapja egyike volt a kilenc alapító tagnak) látta meg a napvilágot 1933. október 18-án, így szinte borítékolható volt, hogy közelebbi kapcsolatba kerül majd az autósporttal. Elsőként nem a Formula-1-ben, hanem a sportautók világában próbált szerencsét, és nem is teljesített rosszul: 1962-ben harmadik lett a párizsi 1000 kilométeres versenyen.
Pályafutása egyik legnagyobb sikerét alig 30 évesen, 1963-ban aratta, amikor Lorenzo Bandinivel az oldalán megnyerte a legendás Le Mans-i 24 órás viadalt. Honfitársával olyannyira jó kapcsolatot ápolt egyébként, hogy amikor az 1967-es Monacói Nagydíjon életét vesztette, még az is megfordult a fejében, hogy felhagy a versenyzéssel.
Ekkora már maga Scarfiotti is belekóstolt a Formula-1 világába: első nagydíját Le Mans-i sikerének évében teljesítette Hollandiában. Az olasz pilóta a hatodik helyen látta meg a kockás zászlót, ezzel ő lett a második legjobb ferraris. Egy évvel később csak hazai versenyén állt rajthoz, ahol kilencedik lett.
A száguldó cirkuszban 1966-ban érte el legjobb eredményét, amikor Monzában diadalmaskodni tudott. Mindezt ráadásul akkor rekordnak számító 220 km/h-s átlagsebességgel tette, ezzel pedig 15 esztendő után ő lett az első hazai versenyző, aki meg tudta nyerni az Olasz Nagydíjat.
Scarfiotti összesen 12 F1-es viadalon szerepelt (a második fotón egy Cooper volánjánál látható), ezek során 17 bajnoki pontot gyűjtött össze. Pályafutása azonban nem teljesedhetett ki, 1968-ban ugyanis egy német Alpokban rendezett hegyi versenyen életét vesztette: autója lecsúszott az útról, majd egy fákkal borított lejtőre zuhant. Az általa vezetett Porschét megfogta a növényzet, ő maga viszont kiesett a pilótafülkéből, amely után súlyos sérülésekkel kellett kórházba szállítani, ahol már nem is tudták megmenteni. A 35 évet élt pilóta a harmadik Formula-1-es versenyző volt Jim Clark és Mike Spence után, aki abban az évben hunyt el, ezzel ő is részesévé vált a sportág egyik legtragikusabb szezonjának.
