Az Alfa Romeo és a Formula-1 közös kapcsolatából bizonyára elsőre sokaknak a sport első két éve jut eszébe, hiszen 1950-ben és ’51-ben két domináns szezonnal tették le a névjegyüket, mielőtt gyorsan ki is vonultak volna a szakágból. A gyári csapatnak azonban volt egy másik periódusa is, amely 1979 és 1985 között tartott, és amely során jóval kevesebb siker, mindössze öt dobogó termett számukra.
A legemlékezetesebb produkciójukat ebből az időszakból azonban még a pódiumok érkezése előtt kell keresni. Első teljes szezonjuk 1980-ra datálódott, amelyet annak rendje szerint a mezőny végén kezdtek meg háromliteres, V12-es motorjukkal, ám a szezon utolsó versenyén, a Kelet-USA Nagydíjnak otthont adó Watkins Glenben szinte a semmiből, de önerőből szereztek domináns pole-pozíciót.
Watkins Glen a pálya elavultsága, és a felújítások iránti hajlandóság hiánya miatt utolsó alkalommal látta vendégül az F1 mezőnyét, ám hiába maradt egészen mostanáig nyitott a küzdelem az egyéni bajnoki címért, a hétvége nem Alan Jones és Nelson Piquet rivalizálása, hanem elsősorban Bruno Giacomelli és az Alfa szárnyalása miatt vésődött be örökre a történelembe.
Akárcsak a csapat, úgy hazai pilótájuk, Giacomelli is első teljes F1-es szezonját futotta, a McLarennel megejtett bemutatkozó versenyek után a kezdetektől részese volt az Alfa Romeo épülő, és valóban ígéretesnek tűnő projektjének. A remények pedig beigazolódni látszottak, amikor a szezon elején még a sereghajtók között senyvedő autó az idényzárón 789 ezredmásodperccel maga mögé utasította a második helyezett Piquet-t, akinek mindenképpen győzelemre volt szüksége ahhoz, hogy legyőzze a bajnoki címért az ötödik pozícióba kvalifikált Jonest.
Az Alfa Romeo azonban, legalábbis a pénteki és a szombati időméréseken alaposan beleköpött mindenki levesébe. Hogy a csapat miképpen tudott fél év alatt majdnem öt másodpercet javulni az élmezőnyhöz képest, arról maga Giacomelli mesélt a Motorsport Magazine-nak:
„Az év elején, Interlagosban még úgy négy másodperccel voltunk lemaradva az élmezőnytől, de tényleg látványos előrelépést tettünk, ha azt nézzük, hogy az utolsó futamon már a pole-ban álltunk. A szezon során tényleg megvilágosodtunk és hatalmas javulást értünk el a karosszériával, különösen a szoknyák terén. A legnagyobb előnyünk pedig abból származott, hogy a Goodyear 13 colosról 15 colosra változtatta a kerekek méretét - ezáltal lágyabb keverékeket használhattunk, ami kiválóan feküdt az autónknak. Onnantól folyamatosan erősödtünk” - emlékezett vissza Giacomelli, akit korábban már Monzában és Montrealban is a dobogó esélyétől fosztott meg egy-egy baleset.
„Már csak idő kérdése volt, hogy elérjünk egy nagy eredményt. Aztán jött Watkins Glen, ahol a hűvös időjárás igazán feküdt nekünk, hiszen a V12-es motor ilyen körülmények mellett lényegesen többet adott ki magából, mint a Cosworth V8-asai. Amikor pedig a szoknyák által generált szívóhatás is igazán működött, az egészen elképesztő tapadást generált. Emellett az autó balansza is semleges volt, így bármit meg tudtam tenni vele. Már az első pénteki edzéstől fogva mi voltunk a leggyorsabbak, és végül a versenygumikon szereztem meg a pole-t, 8 tizeddel mindenki más előtt!”
Hogy a meglepő időmérő után aztán mi történt a másnapi versenyen, az viszont már egy másik évfordulós Retro-cikk témája lesz.
