A Forma-1 aranykorában úgy tűnt, hogy Német Nagydíj hosszú távon otthonra lelt a Nürburgringen, politikai okok miatt azonban a szervezők úgy döntöttek, hogy arra az AVUS-ra viszik a versenyt 1959. augusztus 2-án, melyen 1926-ban már megrendezték az első németországi grand prix-t, és ahol a két világháború között virágzott a motorsport. Az eredetileg autók tesztelésére szánt, Berlin melletti aszfaltcsíkon (innen a neve: Automobil-Verkehrs- und Übungs-Straße) ránézésre pofonegyszerű volt végighajtani: egy hosszú egyenes, enyhe jobbos, balos hajtű, még egy hosszú egyenes, enyhe jobbos, majd egy gyors, 43°-ban döntött visszafordító, és kezdődhetett minden elölről.
Persze nem olyan könnyű, mint ahogyan az elsőre tűnik, elég csak az AVUS számtalan áldozatára gondolni – de az első F1-es hétvége sem múlt el haláleset nélkül. Az egyik F2-es betétfutamon a Jean Behra, (aki a másnapi nagydíjon is indult volna), elveszítette uralmát autója felett a döntött kanyarban a nedves pályán, és az egyik zászlótartó oszlopnak ütközött, és kirepült a volán mögül – a francia sérülései olyan súlyosak voltak, hogy semmi esélye nem volt túlélnie a balesetet. Mivel már nem ez volt az első komoly bukás az „Északi kanyarban”, Behra tragédiája után „A halál fala”-ként kezdték nevezni a meredek fordulót – veszélyessége miatt, a biztonsági módosítások első hullámában 1967-ben le is bontották.
Tony Brooks (Ferrari) pole pozíciója után szomorú hangulatban készült az F1-es mezőny a Német Nagydíjra, melyet szokatlan, de mégis előre eltervezett módon két részre osztottak: az első 30 körös futamon az időmérő sorrendjében indultak el a pilóták, a másodikon pedig az első verseny befutási sorrendjében. A brit pilótának fontos volt jól teljesítenie, hiszen Jack Brabham mögött állt a pontversenyben, és még négy hétvége állt a rendelkezésére ahhoz, hogy behozza lemaradását.
Ehhez a lehető legjobb módon kezdett hozzá, hiszen ellenfél nélkül húzta be az első menetet csapattársai, Dan Gurney és Phil Hill előtt. A második rajthoz már csak kilencen álltak fel az első futam kiesései miatt, és a rajt után úgy tűnt, talán lesz esély az izgalomra: a hatodik futamán induló Bruce McLaren átvette a vezetést, de első diadalára még várnia kellett, ugyanis váltókar-törés miatt erőtlenül gurult a pálya szélére. Mivel a szintén az élen vitézkedő Jo Bonnier fokozatosan csúszott vissza, a vörös csodák ismét átvették az uralmat, ki más, mint Tony Brooks vezetésével – most Hill végzett a második, Gurney a harmadik helyen, de utóbbi kaparintotta meg az összefésült eredménylista ezüstérmét.
A második verseny nem csak a Ferrari diadalmenetéről szólt, ijesztő képsorokat rögzítettek ugyanis a pálya szélén álló kamerák: Hans Hermann BRM-jének fékje bekapott a hajtű előtt, a hazai pályán hajtó pilóta autója pedig a levegőbe emelkedett. A német repülés közben kiesett a továbbrepülő gépből, de mindenki meglepetésére semmi komolyabb baja nem lett – csak ülepét és végtagjait fájlalhatta a betonra huppanás után.
Ezzel a versennyel az AVUS örökre búcsút intett a Forma-1-nek, hogy a következő több mint 30 évben még szolgálja a kisebb – főleg német – autósport-eseményeket. A Berlin melletti helyszínt utoljára 1999-ben töltötte meg a benzingőz illata, azóta pedig a német autópályarendszer szerves részét képezi, Autobahn 115 néven.
