„A brit autóversenyzés vadembere” – ezzel a jelzővel illeték pályatársai Chris Bristow-t, azt a fiatal albioni versenyzőt, aki számára nem lehetett olyan pályát készíteni, hogy ne találja meg a szélét, összetörve versenyautóját. Ideges vezetési stílusa mellé veszett gyorsaság párosult, de a neki osztályrészül jutó négy Forma-1-es versenyen nem igazán tudta megmutatni a benne rejlő potenciált.
Bristow egy londoni autókereskedő fiaként született 1937-ben, és 19 évesen jutott először komoly lehetőséghez autózás terén: egy MG Specialt nyúzott a brit pályákon, de neve nemzetközi körökben is ismertebbé vált, amikor 1959. május 18-át követően, a London Trophy után nem sokkal Ken Gregory, a British Racing Partnership vezetője megismerte a srácot. A csapatfőnök szerint aktuális F2-es versenyzője, George Wicken már nem tudta a legtöbbet kihozni a BRP Cooper-ből, így új versenyző után kívánt nézni, és épp kapóra jött a vehemens Bristow.
A Crystal Palace-ban rendezett esemény után tesztlehetőséget is biztosított neki Brands Hatch-ben egy Cooper Boogwarddal, mely a főnök visszaemlékezése szerint olyan jól sikerült, ami akár egy, a következő szezonra szóló szerződés lehetőségét is felvetette. Első versenyét Reimsben futotta, ahol kiesett, viszont a hetedik Roueni Nagydíjon Maurice Trintignant-ttal küzdve az ötödik helyen ért célba, amivel még elégedettebbé tette csapatát. A következő héten pedig el is jött a csúcspont: Bristow az F1-es Brit Nagydíjon kapott lehetőséget a csapattól, és öt köt hátránnyal a 10. helyen végzett. A második futamára majdnem egy évet kellett várnia, de alacsonyabb kategóriájú versenyeken továbbra is bőszen kormányozta a Cooper-t.
A charade-i Trophée d’Auvergne-en a győzelemért harcolt, de ismét a technika áldozatává vált. A hétvége szomorú vetülete volt csapattársának, Ivor Buebnek a halála, amire Gregory így emlékezett: „Ivor Bueb balesete és halála szörnyű hatással volt a fiatal Bristowra, akit addig nem érintettek a motorsport tragédiái és a történtek majdnem elundorították a versenyzéstől. Bristow gondolkozott, hogy elinduljon-e a következő brands-i versenyen, de meggyőzte magát a részvételről és jól tette: a több részre bontott megmérettetés összetett legjobbjának bizonyult, olyan nevek előtt, mint Roy Salvadori, vagy az ’59-es év Forma-1-es világbajnoka, Jack Brabham. Az oulton park-i International World Cup-on Moss-tól és Brabhamtől alig két másodperccel lemaradva a harmadik helyen futott be, végképp bebizonyítva, hogy a klasszisok közé tartozik.
Az 1960-as Monacói Nagydíjon ülhetett ismét F1-es autó volánja mögé hivatalos versenyen, és tovább folytatva remek sorozatát, a harmadik helyre kvalifikált. Ken Gregory viszont tartott Bristow tapasztalatlanságától, így Tony Brooks-ot helyezte elé az első sorban. Chris a negyedik pozícióból indulhatott, de futam azonban nem alakult olyan jól, mint az időmérő, és erőátviteli hiba miatt a 19. körben a pálya szélére kényszerült. A Holland Nagydíjon még eddig sem jutott, a kvalifikációs hetedik pozíció után 9 fordulót tudott csak megtenni, amíg motorhiba miatt fel nem adta a küzdelmet.
Bristow kilencedik lett spái időmérőn, de más esemény uralta a címlapokat: Stirling Moss orrát és lábát törte a Burnenville-ben, de a verseny napján történtek még „minden idők legjobb nem-világbajnokának” balesetét is felülírták. Ahogyan több helyen írták korábban, hasonló figyelmeztető jel volt ez ahhoz, amikor Rubens Barrichello 1994-ben Imolában elszenvedett balesetét két halálos áldozat is követte. A futam első húsz körében Bristow hozta a szokásosat: agresszív és kissé zavarodott versenyzéssel üldözte az előtte haladókat, a 20. körben pedig von Tripset és Willy Mairesse-t próbálta megelőzni a hatodik helyért.
Azon a helyen elhaladva, ahol korábban Moss ütötte ki magát három versenyre, a Yeoman Credit Racing Coopere kivágódott a pályáról és az aszfaltot szegélyező, több mint egy méteres töltésnek ütközött. Az almazöld autó vad forgásba kezdett, a kezdetleges biztonsággal rendelkező konstrukcióban Bristownak pedig esélye sem volt a túlélésre, miután a drótkerítés szabályosan lefejezte a 22 éves brit pilótát. A közönség és a versenyzőtársak szinte még fel sem ocsúdtak a tragédiából, amikor öt körrel később egy másik brit pilóta ugyanabban a kanyarban csúszott ki és szenvedett végzetes sérüléseket: Alan Stacey tragédiáját egy sisakjának csapódó madár okozta.
Jack Brabham megnyerte az elátkozott versenyt, de természetesen mindenkit a két ifjú reménység halála foglalkoztatott: Jim Clark a hétvégét követően egy életre megutálta Spa-Francorchamps hosszú aszfaltcsíkját. Ken Gregory évekkel később úgy emlékezett vissza rá, mint kora legjobbjára, és olyan versenyzőre, aki előtt hatalmas jövő állt:
„Veszettül gyors volt. Még néhány év, és az emberek láthatták volna, milyen nagy versenyző lehetett volna belőle. Voltak páran, akik nem tudtak túllépni a vakmerőségén, ami pályája kezdetén jellemezte, és ami a halálához vezetett. Ennek ellenére gyorsasága nyilvánvaló volt mindannyiunk számára, igaz, tapasztalatlannak számított, és ez az időszak egy ilyen versenyző számára a legveszélyesebb. Ha túlélte volna a balesetet, minden bizonnyal világbajnokká válik – ő volt korának Michael Schumachere.”
