Amint azt előző írásomban kifejtettem, életem második versenyének nyitónapját felemás érzésekkel zártam. A szabadedzések jól sikerültek, két negyedik helyet sikerült lehoznom a Swift Kupa nyolcfős, de annál nívósabb mezőnyében, amelyet a kétszeres abszolút bajnok Majerszky Gábor mellett a kilencszeres bajnok Bánkuti Gábor és immár a háromszoros autókrossz Európa-bajnok Kárai Tamás is erősített, színesített jelenlétével. Hihetetlenül jófejek mind, hogy nem derogált nekik visszaülni a jóval erősebb versenytechnikákból egy szinte teljesen széria 1,3-as Swiftbe – ebből is látszik, hogy ők még mindig élvezetből versenyeznek, és még mindig ugyanúgy szeretik ezt csinálni, mint anno, amikor elkezdték.
Nekem és többi ifjú versenyzőtársamnak pedig hihetetlenül inspiráló ellenük is versenyezni, hiszen ez egy olyan magas mércét jelent, amihez már csak megpróbálni felnőni is hatalmas megtiszteltetés és kihívás. Itt vagyok életem második versenyén, és hirtelen belecsöppenek egy ilyen mezőnybe, ezek közé a fantasztikus sportemberek közé, akiknek megannyi győzelméről adhattam hírt újságíróként az elmúlt esztendőkben. Leírhatatlan, szavakkal visszaadhatatlan érzés.
Az élmény tehát eleve garantált. A másik oldalon viszont ott van az, hogy nagyon eredménycentrikus vagyok, és igenis fel akarom venni a versenyt mindenkivel, ha már egyszer ott vagyok a pályán. Elvégre ezért vagyunk ott, erről szól az egész versenyzés, nem?!
Ezért bosszantott annyira, hogy vasárnap pont az egyetlen tétre menő etapban, az első előfutamban „vesztem így össze” a 3-as sebességi fokozattal, amit sehogy sem akart bevenni a váltó. Eszembe jut M-F Motorsportos csapattársam, Marton Gergely intelme, aki anno, a Junior Kupában egy ugyanilyen Suzukival kezdte a versenyzést, mint most én: „A Suzuki alázatra tanít. A 3-as sebességi fokozatot inkább szépen lassan, mert minél gyorsabban akarod csinálni, annál több időt veszítesz vele.” Én ezt megköszöntem, és elraktároztam magamban, mint tudásanyagot, aztán jön a verseny heve, és az ember persze, hogy minél gyorsabban akar váltani. De a Suzuki tényleg alázatra tanít. Az ember pedig a legjobban a saját kárán tanul. Vasárnap egy életre belém égett ez a lecke, mert úgy éreztem, a döntő pillanatban bennem maradt valami, amiről én éreztem, hogy ott volt, a külvilág számára így viszont rejtve maradt. Tehát olyan, mintha nem is lett volna ott.
A második napra készülve megfogadtam magamban, hogy mindenféle stresszt és nyomást leveszek a vállamról, amit eddig magamra pakoltam. Élvezni fogom a versenyzést, és megpróbálom hidegvérrel lehozni a futamaimat, kimaradva minden csetepatéból. Nagyon jól aludtam, és reggel új szintre emeltem a relaxáció fogalmát. Kint hideg, csípős szél fújt, ezért nagyon korán beültem az autóba. Pont oda sütött a nap, be a szélvédőn, egyenesen az arcomra, és csak szívtam magamba a meleget, miközben próbáltam teljesen egy testté válni az autóval, barátkozni vele. Itt most csak mi vagyunk ketten. Ez lehet az a nyugodt állapot, amiről olyan sokat beszél Michelisz Norbi, a rajtok előtti csendes, elmélyült, szinte meghitt pillanatok. Ezt most éreztem először. Ahogy azt is, hogy teljesen nyugodt vagyok egy rajt előtt.
Valószínűleg kicsit túlzottan is az voltam, mert a rajt pillanatát bebambultam, akkor kezdtem el felfele húzni a kéziféket, amikor már elengedni kellett volna… Ettől függetlenül, amikor elindult az autó, jól indult el, így nagyjából egálra lehoztam a rajtot a többiekkel. A 3. rajtkockából mentem, és ott is fordultam el. A ramazuriból viszont ezúttal sem sikerült kimaradni, az most is rám talált. Az első nyújtott jobbosban, amit padlógázzal veszünk, hirtelen betorpant előttem Varga Matyi Astrája, mint utólag megtudtam tőle, véletlenül 1-est kapcsolt 3-as helyett. Mivel centikkel voltam előtte, így egyből megkoccoltam picit hátulról, de már rántottam is félre a kormányt, így annyira nem torpantam be, mint ő és a külső íven teljesen mellé értem a már murvás féktáv előtt.
Övé volt a belső ív, így maradt előttem. Tapadtam rá a kör hátralevő részében is, így értünk el az aszfaltos visszafordítóhoz, ami a hétvége elején még a mumusom volt. Most viszont ott volt a rés, adta magát a helyzet, hát betettem oda bátran az autót, közben arra is ügyelve, hogy azért a kanyar is meglegyen, és magamtól forduljak el, ne a másikon. Ez sikerült is, és jóleső érzéssel konstatáltam az autóban: megvagy mumus, megeszlek!
Ezt követően az egész futamon átívelt a párharcunk. Gondosan zártam az íveket, Varga Matyi pedig nagyon fair módon támadott, mindig csak előzni próbált, nem kilökni, és ez nagy különbség. A Jokerről is visszajöttem elé, de a csikicsuki utáni kigyorsításon, ahogy fölérünk az aszfaltra, az Astra pici lóerőfölényét is kihasználva kigyorsított mellém. Itt volt még zavaromban egy melléváltásom (igen, megint a 3-as!), de ezt most már egy pillanat alatt lereagáltam. Az utolsó kanyarhoz már úgy értünk, hogy pont nem voltam elég közel ahhoz, hogy támadjam. Ez a hajó elment, de szép, fair csata volt, járt a pacsi a végén! Egyedül az bosszantott picit, hogy a végén a leintésnél nem tapadtam rá még jobban, mert az időeredmények tekintetében öt századdal befért elém Swift Kupás riválisom, Horváth Krisztián.
Jött a harmadik előfutam, aminek úgy álltam neki, hogy tudtam, hacsak nem villantok egy 1. vagy 2. helyet, akkor szinte biztosan véget ér számomra a hétvége, mivel nem jutok be a döntőbe. De tudtam, hogy erre nagyon kevés esélyem van, ezért abszolút nyugodtan, tehermentesen álltam oda a rajthoz, egyszerűen csak menni akartam egy jót, és kihozni magamból azt, ami addig úgy éreztem, még bennem maradt.
Erről a futamról keveset fogok írni, mégpedig azért, mert volna benne egy szituáció, amin nagyon felhúztam magam, és amit még most, utólag, lehiggadva is sportszerűtlennek érzek. De nem lenne fair a részemről, ha erről bármit is írnék. Nem ez a módja, ezt nem így kell intézni, én legalább sem így fogom. Mindenesetre annyit leszögezek a félreértések elkerülése végett, hogy nem arra az utolsó kör utolsó kanyarjában bekövetkezett incidensre gondolok, amelynek folytán én néhány méterre a cél előtt a belső gumifalban végeztem, Varga Matyi pedig fekete zászlót kapott. Utólag mi ezt két másodperc alatt tisztáztuk egymással, lepacsiztunk, és ezzel tovább is léptünk rajta. Értem, hogy mit akart, és miért ment be oda, tudja, hogy hibázott, ennyi. Előfordul az ilyen. Még versenybalesetnek is el tudtam volna fogadni ezt, és szurkoltam neki, hogy a fekete zászló ellenére bejusson az elődöntőbe.
Előtte néhány kanyarral viszont volt egy olyan eset, ami talán kevésbé látványos volt, de szerintem pont ezeket kéne sokkal jobban büntetni. Én voltam elöl, enyém volt a belső ív, fékeztem, és hátulról kitolt az egyik riválisom, egyenesen letolt az ívről, majd amíg azzal voltam elfoglalva, hogy összeszedjem a gépet, elment mellettem. Így esett a nyakamra Varga Matyi is, akivel soha nem akadunk össze, ha nincs előtte ez a szerintem sunyi kis manőver, aminek véleményem szerint köze nem volt az előzéshez. Jeleztem a versenyzői összekötőnek, hogy ha volt egy fekete zászló a futamban, akkor azt nem jó ember kapta, de ennyi, most már kénytelen vagyok továbblépni ezen. Bosszant, mert az utolsó körig le tudtam követni Bánkuti Gabit, és a Jokerről is visszajöttem mögé, a 3. helyre. Úgy érzem, ott kellett volna célba érnem, nem néhány méterrel a leintés előtt a gumifalban kikötni, majd a jobb oldali ajtón kimászni, mert a baloldala annyira összetört, hogy ott nem nyílik az ajtó.
Eszembe jut közben, amit ennek a blognak még a legelső bejegyzésében írtam a sportújságírói szakmáról, Kocsis L. Mihályt idézve: „A sportújságíró (…) valaki a pálya szélén. Nem csak képletesen, hanem szó szerint is.” Na, legalább ezt a képet sikerült most a valóságban megelevenítenem!
Nem kesergek, sokkal inkább örülök, mert tudom, milyen rengeteget tanultam és gyorsultam ezen a hétvégén. Várom a következő versenyt, ami szerencsére ugyanitt lesz pünkösdkor, Máriapócson, így végre nem kell majd elölről kezdenem egy pálya megtanulását. Nem fogom hagyni magam, és kőkeményen felveszem a kesztyűt mindenkivel, ezt megígérhetem. Ha harc, hát legyen harc!
