Az egészséges izgalommal teli várakozás érzése egyre nő – ha tehetném, már most ott lennék a Slovakiaringen, és lehetőleg azután is mindennap újra és újra! Ez az érzés valahol mélyen belülről fakad, és szerintem minden versenyzőnek ismerős.
Borzasztóan nehéz kivárni ezeket az utolsó heteket, nem mintha nem lenne addig még épp elég teendő, de talán épp emiatt is: annyira várja már az ember, hogy vége legyen minden papírmunkának, ügyintézésnek, sportorvoshoz járásnak, hogy végre félretehessen minden mást, csak az autó legyen és ő, meg az ellenfelek a pályán, és uzsgyi, előre a minél jobb időeredményekért, helyezésekért és a minél nagyobb élményért!
Ez az érzés szerintem mindenkiben ott lappang most az új idényre készülődve, ezért is hihetetlenül jó ilyenkor találkozni a többiekkel, a régi-új ismerősökkel, akik most már részben versenyzőtársaim is lesznek. Mert hát látom rajtuk, hogy ők is ugyanolyan izgatottan várják az első versenyt, mint én, ugyanúgy viszket már a tenyerük az újabb (illetve esetemben az első) élménydózisra, amit csak a versenyzés izgalma tud nyújtani, ugyanazt a csillogást látom a szemükben és ugyanazt a mosolyt az arcukon, mintha csak a tükörbe néznék. És persze mennek az ilyenkor szokásos fricskák és ugratások, amikből most már én is kapok bőven… Imádom ezt a közeget, a ralikrossz nagy családját, jó őket újra látni, hiányoztak már nagyon, és hát rég nevettem utoljára ennyit.
Az Off-Road szakág évnyitó nyílt értekezletén vagyunk, itt fogjuk letenni a szabályismereti minimumvizsgát is, úgyhogy elvileg minden versenyző itt van, aki idén a ralikrossz és/vagy autókrossz ob futamain szeretne indulni. Ahány sajtós kollégával vagy versenyzővel, szerelővel, bármilyen ismerőssel csak beszélek, úgy duplázódik, sőt hatványozódik meg bennem az a fentebb taglalt érzés, amit eddig is éreztem: ez a csodálatos várakozással és izgalommal teli állapot. Olyanok vagyunk, mint a kisgyerekek karácsony előtt, úgy várjuk ezt az egészet. Immár közösen, egy nagy családként, akiket a leginkább talán éppen ez a nehezen leírható érzés, ez a lelki rokonság köt össze – kicsit azt hiszem, ebben a teremben mindannyian zakkantak vagyunk, és jó érzés mindig hazaérni!
Nagyon jólesik a sok pozitív visszajelzés, bátorító szó, vagy hátba veregetés, amit kapok, akár a sajtós kollégáktól, akár a versenyzőktől. Senki se tudja, hogy mi fog kisülni ebből az egészből, hiszen hogyan is tudhatnánk ezt előre, de mindenesetre hihetetlenül izgalmas az a kaland, amibe belevágok, és látom, hogy mindenki kíváncsi, hogy mi lesz ennek a vége. Bevallom, én magam is az vagyok, bár nyilván nem vágnék bele, ha nem hinnék abban, hogy menni fog. Persze nem könnyen, hiszen nem akárhol fogok indulni, hanem az egyik legnépesebb és egyre gyarapodó szakág országos bajnokságában – tisztában vagyok a feladat nehézségével és a kihívás nagyságával, tisztelem az összes ellenfelet, mindenkit, akinek az élete a versenyzés, ennek megfelelő komolysággal és főként alázattal készítem magam testben-lélekben.
A szakági lassan véget ér, közben már túl vagyunk a szabályismereti minimumvizsgán, Ujházi Tyuki bácsival, versenyautóm felkészítőjével átbeszéltem minden további teendőt, úgyhogy lassan hazaindulok, egyenesen Szegedre. Három napon belül immár negyedszer teszem meg a Budapest-Szeged távot – na, látjátok, ez egy vicces kis történet, úgyhogy ezt még gyorsan elmesélem!
Március 6-án, pénteken volt az MNASZ versenyzői licenszigénylő lap leadási határideje. A sportorvosi pecsétet és aláírást én már rég megszereztem erre, minden mást kitöltöttem, már csak csapatomtól, az M-F Motorsporttól kellett egy aláírás és egy pecsét. Csütörtökön hajnalban indultam fel Budapestre, reggel 9 körül már ott virított az egyesületi pecsét is az űrlapomon, úgyhogy irány az MNASZ székháza, leadni a licenszkérelmemet, illetve egy csapásra elintézni az egyesületi tagságot és a nevezői licenszet is a csapat nevében, ha már arra járok.
Délelőtt 10 körül beérek az MNASZ-be, befizetek és leadok mindent, amit kell, de az ügyintéző hölgy jelzi, hogy a versenyzői licenszigénylő lapomról hiányzik az egyik kötelező sportorvosi pecsét. A leadási határidő holnap, az ügy halasztást nem tűr, én pedig hirtelen azt se tudtam, mire gondoljak, egy pillanatra még az is megfordult a fejemben, hogy nem bejegyzett sportorvos, akinél Szegeden voltam… Mindenesetre egy gyors telefonhívással ezt sikerült tisztázni, a sportorvosnő mulasztott, egyszerűen elfelejtette rátenni azt az egy pecsétet, ami pedig a legfontosabb lett volna…
Szidhatnám, csapkodhatnék, de lássuk be, azzal nem mennék semmire, így aztán annyit mondok neki, hogy semmi gond, ez már megtörtént, de kérem, hogy találjunk erre valami nagyon gyors megoldást, ami mindenkinek megfelel. Így merül fel, hogy elküldhetném neki beszkennelve a kitöltött űrlapot, ő rányomná a még hiányzó pecsétet, visszaküldené szkennelve és minden meg van oldva. Egy gyors egyeztetés az MNASZ ügyintézőjével, hogy ez így megfelelne-e, de sajnos nem, mivel a hiányzó pecsét egy infrakódos számsort is tartalmaz, így csak az eredeti példány elfogadható.
Kósza ötletként még felmerül egy olyan megoldás, hogy megkérem a doktornőt, adja fel postán elsőbbségivel az eredetit. De ezt nyomban el is vetem magamban, hiszen ez most egy nagyon fontos ügy számomra, a versenyzésem a tét, és egy kezemen, de talán egy ujjamon is meg tudnám számolni azt, hogy kire bíznám rá ezt most jó szívvel: de biztos nem egy idegenre, aki miatt az egész helyzet kialakult… Belegondolni is borzasztó, hogy ezen hiúsulna meg az egész idei versenyzésem, amire oly nagyon készültem, úgyhogy gyorsan az órámra nézek, egy gyors telefon a doktornőnek, hogy meddig kell odaérnem, és a következő percben már az autóban ülök, irány vissza Szeged!
Mire odaérek, és megszerzem a megváltást jelentő pecsétet (közben egy gyors félkáromkodással és nevetéssel oldom magamban a feszültséget, ilyen pecsét, olyan pecsét, a lónak a…! – de nem fejezem be), már fél 2 körül járunk, délután 3-tól kezdődik a műszakom, az MNASZ-ben pedig délután 3-ig van ügyfélfogadás. Belátom, hogy ezt a papírt már csak holnap fogom tudni leadni, viszont ettől függetlenül jó lenne még most visszarobogni Budapestre, ha már úgyis bennem van a lendület, hogy holnap pole-pozícióban legyek, és ne kelljen megint hajnalban kelni. Egy gyors telefon a kollégámnak, hogy meg tudna-e esetleg várni, ha fél órával később veszem át tőle a műszakot (ennyit megér egy nyugodt utazás), és mivel rendkívül kiváló kollégáim vannak, így már indulok is vissza Budapestre – ma már harmadszor teszem meg ezt a távot. Nem baj, gondolom, magamban: legalább gyakorlom a vezetést. Különben is az nyer, aki a végén vezet, és akárhogy is nézzük, srácok, aznap egész nap én vezettem! Az autópálya-matricát sem hiába vettem, kihasználtam bőven az árát – tele van pozitívumokkal az élet!
Ráadásul, a pénteki bemenetelemet is sikerült úgy összehangolni, hogy ne csak egy árva pecsét hiánya miatt rohangáljak, hiszen közben begyűjtöttem csapattársam, Marton Gergely licenszigénylő lapját is, így megint két legyet ütöttünk egy csapásra, és legalább neki megspóroltam egy utat.
Egyébként a sportorvosi vizsgálatra visszatérve: két gyönyörű szép egyetemista gyakornoklány elemezte ki az EKG-n a szívem működését, ami egyrészről elég vicces helyzet volt, másrészről így visszatekintve valamelyest kárpótolt a kellemetlenségekért, harmadrészt viszont talán éppen az a meglehetősen szokatlan helyzet (tudniillik, hogy éppen akkor voltak nála gyakornokok) zökkentette ki a doktornőt, és emiatt maradt el lányos zavarában az a fránya pecsét. Fátylat rá, túlestünk rajta, mint részeg ember a talicskán! Hölgyekre pedig úgy se lehet sokáig haragudni, pláne nem érdemes!
Lényeg, ami a lényeg, életem első versenyzői licensze már javában készül, a szabályismereti vizsgát letettem, a slovakiaringi nevezési listára pedig felkerült a nevem (a pillanatnyi állás szerint) 101 versenyzőtársam mellé, de ez a szám szerintem még bővülni fog. Persze ebben minden kategória indulói benne vannak, de a Magyar Kupában is rengetegen leszünk, míg azon belül a Swift géposztályban, ha jól számolom, a jelenlegi nevezési lista szerint négyen. De én 6-7 indulóról tudok, úgyhogy remélem, mindenki odaér, és minél többen leszünk.
Addig is marad a felkészülés – most is épp egy majd’ kétórás fitball edzésről jövök, és a fekvenyomópadhoz megyek, közben sikerült megalkotnom ezt a kis szösszenetet. A szakági értekezlet pedig arra is jó volt, hogy megtudtam, olyan is van, aki elolvassa ezeket! Csipázlak titeket! Találkozunk a versenypályán, mindent bele!
