Mint ahogyan arról beszámoltunk, az új, folyamatos kieséses rendszeren alapuló időmérő edzés azonnali törlését, és a régi visszaállítását az Ausztrál Nagydíj délelőttjén egyhangúan szavazta meg a 11 gárdát tömörítő mezőny. Később azonban kiderült, a Force India helyettes csapatfőnöke, Bob Fernley nem ágált az új szisztéma ellen, akárcsak a Pirelli Motorsport-igazgatója, Paul Hembery sem.
Gary Anderson, a sportágban számtalan csapatot megjárt szakember, az Autosport munkatársa úgy véli, hogy semmi baj nem volt a régi rendszerrel, de eljátszott a gondolattal, hogy ha mégis meg kellene változtatni a kvalifikáció lebonyolítását, akkor ő hogyan tenné azt.
A brit módosítása abban állna, hogy minden egyes szakaszban két mért kört kellene futniuk a pilótáknak, amelyek átlagából állna össze a sorrend. Ez a verzió eszünkbe juttathatja a 2005 elején alig néhány versenyt megélt időmérőket, ahol két edzésen - egy szombat délutáni és egy vasárnap délelőtti - futott egy-egy kör alapján dőlt el a rajtsorrend.
Anderson amellett érvel, hogy mivel mindenki kötelező lenne arra, hogy két kört fusson, folyamatos akció lenne a pályán, elkerülendő az olyan lépéseket, mint amit a nagycsapatok csinálnak a Q1-ben és a Q2-ben - azaz egy kör után, továbbjutásuk tudatában, a bokszból szemlélik a „kicsik” harcát.
„Azok, akik a dolgokat irányítják, képtelenek arra, hogy kijjebb nézzenek a saját kicsi dobozukból, és úgy tesznek, mintha mindent tudnának” - írja a korábbi főtervező elemzésében. „Ez az időmérős mizéria ennek a legújabb példája, és a 2017-es szabályváltozások ugyanerre a sorsra fognak jutni.”
Anderson egy csavarral is megspékelné saját rendszerét: „Ne legyen újratankolás az edzés alatt, ami azt jelenti, hogy azok a csapatok, akik úgy gondolják, hogy továbbjutnak a Q2-be és a Q3-ba, legalább 18 körre elegendő (minden szakaszban 2 fel- és levezető, valamint mért kör) üzemanyagot kell az autókba tölteniük - így kvázi súlyhátrányba kerülnek az esélytelenebb csapatokkal szemben.
A szakember szerint a Q1-ben hét, a Q2-ben pedig öt versenyzőnek kellene kiesnie, de minden szakaszban ugyanolyan körülmények között harcolhatnának a jobb pozíciókért. Abban viszont változást hozna, hogy minden egyes szakasz annyi ideig tart, ahány pilóta elindul - azaz a Q1 22, a Q2 15, a Q3 pedig 10 percig tartana.
A kieső pilótákat azok alkotnák, akik egy kört, vagy egy kört sem teljesítettek, és akik a leglassabbnak bizonyulnának a kétkörös átlagot tekintve. Anderson minden egyes szakasz végén azokat az időbüntetéseket is hozzáírná a pilóták nevéhez, amit már az időmérő edzés előtt kiosztottak - így könnyen lehet, hogy valaki simán továbbjutna a következő szakaszba, de a büntetése alapján a kiesők közé sorolják majd.
Anderson úgy véli, hogy ezzel biztosítani lehet a folyamatos akciót a pályán, de sejtelmesen, mintegy konklúzióként hozzáteszi, hogy talán mindannyian tudjuk, hogy nem az időmérő jelenti a legnagyobb problémát…
