A Ferrari például a Forma-1 hajnalán, az 50-es években és 60-as évek elején rendszeresen háromversenyzős csapatot indított, de voltak olyan szezonok (például 1953), amelyeket négy versenyző húzott le gyári színekben. Ennek az évnek a zárófutamán, az Olasz Nagydíjon nem kevesebb, mint hat pilótával állt rajthoz a Scuderia.
Akkoriban ráadásul privát versenyzők is indulhattak: ők vásároltak egy Ferrarit, McLarent vagy éppen Lotust, és ezzel teljesítették a szezont vagy bizonyos versenyeket - az ő pontjaik ugyanúgy beleszámítottak a konstruktőri versenybe, mint amiket a gyári pilóták szereztek. Ebben a sokautós rendszerben kivételes dominanciák születhettek: az 1955-ös Brit Nagydíjon a Mercedes 1-2-3-4-et ért el, csakúgy, mint a Ferrari az 1961-es belga versenyen.
Az autók száma ezután csökkent, volt, hogy egészen kettő alá: a már szóba hozott Ferrari például 1967-ben és 1969-ben a futamok többségén egyetlen autóval vett részt. A McLaren 1974-ben még három versenyzőt indított a teljes szezonban, később azonban inkább már csak egy-egy versenyen bukkant elő harmadik autó. Ãgy mutatkozott be például Gilles Villeneuve 1977-ben a McLarennél, Nelson Piquet 1978 utolsó versenyén a Brabhamnél (neki előtt már volt néhány futama, többek között egy vásárolt McLarennel), vagy Nigel Mansell 1980-ban a Lotusnál.
Az 1981-es az első szezon, amikor egyetlen csapat sem indított három autót. Olyan alakulatok azonban továbbra is voltak, amelyek csak egyetlen autóval teljesítették az évet. Mások anyagi okok miatt versenyeket hagytak ki. Később azonban egyre megszokottabbá vált, hogy minden csapat két saját autót épít, azzal pedig részt vesz az összes nagydíjon - ezt a Concorde-egyezményen belül írásba is foglalták.
