Az együléses elrendezés, a hihetetlenül kemény, de sérülékeny felfüggesztés és a hatalmas szárnyak miatt egy F1-es versenyautó legyen az bármilyen jó a közúti forgalomban nem állja meg a helyét. De mi történne akkor, ha valamiféle kompromisszumot keresünk az F1-es gépek és a hétköznapi autók között? A Renault és az Alfa Romeo majdnem megcsinálta ezt. Az egyikük a sikereket ünneplendően, míg a másik számtalan hiba eredményeképpen született, de egy biztos a versenypályán kívül soha senki nem alkotott ilyen örült szörnyeket.
Az Alfa Romeo 164 Pro-Car
1985-ben az Alfa Romeo szövetségre lépett a francia F1-es istállóval a Ligier-vel, amelynek értelmében a franciák a karosszériát, míg az olaszok a 3.5 literes V10-es szívómotort vitték volna az új projektbe, ez azonban sohasem valósült végül meg. (1987-ben a Ligier a JS29-es versenyautóját az Alfa Romeo új V6-os turbómotorjához a 415T-hez tervezte, nem sokkal a szezon előtt azonban az olaszok felmondták az együttműködést, egyes hírek szerint azért, mert a Ligier istálló bírálta az erőforrásuk teljesítményét, míg mások szerint az Alfa Romeót felvásárló FIAT nem akart konkurenciát a Ferrari számára).
Az Alfánál azonban közben még is megépült az erőforrás, ami egy igazi szörnyeteg lett. 72 fokos V10-es motor, hengerenként öt titán szeleppel, teljesen alumínium blokkal, titán lendkerékkel, négy vezérműtengellyel. Az első próbák alatt a motor 583 lóerőt teljesített, míg később percenkénti 13 300-as fordulatszám mellett 620 lóerőt is kipréseltek belőle a mérnökök. A motorral így egyetlen probléma volt, még pedig az, hogy hová is tegyék.
A motor így eleinte az Alfa Romeo polcán porosodott, miközben a Honda és a Renault az F1-ben számolatlanul nyerte a saját V10-es erőforrásaival a futamgyőzelmeket és a bajnoki címeket. Végül a Pro-Car sorozat kínálkozott ésszerű lehetőségként az Alfa számára. A tervezés alatt álló Pro-Car (Production Car) sorozat egy nagyon laza szabályok alatt működő versenysorozat lett volna, ahol az utcai autókhoz hasonló versenyautókban Formula-1-es technikát engedélyeztek volna. Az Alfa Romeo így egy másik F1-es istállóhoz a Brabhamhez fordult, akik a Alfa Romeo 164-es autó alapján egy nagyon könnyű karosszériát készített. A vörös-feketére festett jó részt szánszálas Alfa 164 Pro-Car versenyautó súlya mindössze 1650 font (nagyjából 740 kilogramm) lett. Természetesen az autó egy nagy hátsó szárnyat és slick abroncsokat is kapott, de az így is jobbára egy családi szedánhoz hasonlított.
De vajon mennyire volt gyors? Az Alfa Romeo 164 Pro-Car 9.7 másodperc alatt teljesítette a negyed mérföldet álló rajtból, a végsebessége pedig 211 mérföld/óra (339 km/h) volt. Ráadásul hihetetlenül jól is kezelhető autó volt a 164 Pro-Car, 1988-ban, amikor Riccardo Patrese kipróbálta az Monzában képes volt vele megközelíteni az F1-es autók köridejét.
Sajnos a Pro-Car sorozat sohasem vált valóra, mert az Alfa Romeón kívül a többi autógyár nem akarta megelőlegezni az új sorozat számára a fejlesztési költségeket, így mindössze az olaszoknál épült 2 Alfa 164 Pro-Car és 15 darab V10-es erőforrás.
Renault Espace F1
A Renault Espace F1 egy ugyanolyan furcsa szerzett, mint az Alfa Romeo 164 Pro-Car, de egy sokkal boldogabb történet áll mögötte. Az autó a Renault és a Matra 10 éves együttműködésének örömére épült és az 1995-ös Párizsi Autókiállításon mutatták be.
A francia Matrának komoly múltja volt az autósportban, ennek ellenre a Renault futószalagjáról levett, nagy példányszámban gyártott Espace egyterűvel ünnepeltek. A Renault egy rendes Espacet bocsátott a Matra rendelkezésére, akik egyszerűen levágták a padlólemezt, a karosszériát egy szánszálás változattal helyettesítették, ami alá gyakorlatilag beépítették a konstruktőri bajnoki címet megnyerő Williams-Renault F1-es autót és a V10-es motort.
Természetesen az alvázat kellően megerősítették, majd befestették az egész autót a Renault sárga-fekete hagyományos F1-es színeire. Az autónak volt egy doppingolt változata is, amiben nem a 3 literes V10-es, hanem egy 4 literes V10-es erőforrás dolgozott, amely 800 lóerőt tudott és azzal az autó 3 másodperc alatt gyorsult 0-ról 100-ra.
Az Alfával ellentétben, a Renault-ban négy ülés volt, bár azért az észvesztő gyorsulás miatt az autó nem éppen a kis gyermekes családok számára volt ideális.
