- A Népsport szerkesztőségben arról volt híres, hogyha a Continental írógépéből kivette a kéziratot, azt soha nem olvasta el, mert hibátlan volt. Hogyan és kitől tanult meg ilyen jól írni?
- A hibátlanság enyhe túlzás, de az valóban igaz, hogy mesteremtől, Szombathy Istvántól, aki az ötvenes években a Népsport legszebben író munkatársa volt, azt tanultam, hogy egyszerűbb azonnal, elsőre tisztán és világosan írni, mint utólag javítgatni a végtelenségig. Egyébként mint született lusta ember, magamtól is rájöttem, hogy a leggazdaságosabb elsőre lehetőleg pontos és gyors munkát végezni, mert utána mehet az ember tovább lógatni a lábát"
- Pályafutását mennyire befolyásolta az 1959-es budapesti vívó-világbajnokság?
- Döntően. Szombathy Istvánnak, akit Szundinak hívtunk, nagyon kellett valaki, aki a vívás szakmai részét írja. Ő tudósította a versenyt, és csapatunk harmadik tagja, Elek Margit tőrvívó-világbajnok pedig a "felső tízezerrel", a VIP-vendégekkel tartotta a kapcsolatot. Nagy sikerünk volt, szerintem azóta sem volt hozzá hasonló vívó-világbajnoki tudósítás, pedig magam is csináltam még néhányat. Utána aztán fölvettek a Népsporthoz gyakornoknak.
- Hetvenkettőben írta a Balczó című könyvet, amelyből a diákoknak a középiskolákban idéznek. Könnyű vagy nehéz volt együtt alkotni az öttusázó olimpiai bajnokkal, aki nagyon öntörvényű ember?
- Ehhez tudni kell, hogy nem sokkal előtte még együtt vívtam Bandival a Csepelben, és igazi jó barátok voltunk. Remélem, még vagyunk is, bár már régen nem láttam. Minden kérdésemre őszintén válaszolt, én pedig azt írtam le, amit mondott, és csak annyit, hogy ne rontsam a jó hírét. Amikor bemutattam neki a kész kéziratot, minden lapot aláírt, és körülbelül ilyen javításokat tett: ahol azt írtam kiváló, azt kijavította jóra, a nagyszerűt pedig általában kihúzta. Mást nem javított. És nyilván azért olyan hatásos a könyv még ma is, mert egy csodálatos tehetségű sportember őszinte pályaképe, beleértve lelki vívódásait is.
- Ha jól tudom, a hetvenötös budapesti vb miatt távozott a Népsporttól.
- Én már 1963-tól rendszeresen dolgoztam a Magyar Televíziónak, és miután a Népsportnál ekkor az olimpiai sportágak rovatát vezettem, természetesen voltak a kollégáim között olyanok, akik ezt nem nézték jó szemmel. Ãgy azt sem, hogy a világbajnokságon is közvetítettem amellett, hogy tudósítottam a lapomat. A helyszínen készült kézirataimat viszont a segítségem, Serényi Peti olvasta be a gépíróknak, hogy jobban haladjunk. A lányok pedig bent azt írták föl a kézirat fejlécére, hogy Serényi, mivel vele beszéltek. Ebből aztán jó kis kalamajka lett, néhányan elérkezettnek látták az időt, hogy eláztassanak a főszerkesztő előtt, akitől persze nekem engedélyem volt a tévézésre. Este bementem a szerkesztőségbe, hogy tisztázzam magam a főnök előtt, de a hangulat, némi fröccsök hatására már olyan volt, hogy letettem a szándékomról. Viszont vettem egy üres kéziratlapot, felírtam rá pontokba szedve, hogy igen, tévézek is, igen, ezért ennyi, meg ennyi gázsit kapok, akinek pedig ez nem tetszik, az nyalja ki. És oda is írtam olvashatóan, hogy mit. Másnap reggel aztán ezzel a papírral szaladt az elsőnek érkező, újdonsült párttitkárunk sikoltozva a főnökhöz.
- Nem félt a retorziótól?
- Nem. Aztán vettem a kalapomat, és átmentem a tévéhez, ahol Radnai János már évek óta várt rám, és szívélyesen fogadott. A legszebb az egészben, hogy a Népsportnál, a megtámadott világbajnoki tudósításomért "posztumusz" nívódíjat kaptam, már a távozásom után.
- Nem bánta meg, hogy 1976-ban televíziós lett, hiszen sportújságíróként világbajnok volt, riporterként viszont csak a hazai élmezőnybe tartozott?
- Nem, soha, egy pillanatra sem! Annak ellenére, hogy oda közlegénynek mentem, szerkesztőnek, aki elméletileg nem is kerül képernyőre. Radnainak az volt velem a terve, hogy az addig "kisvállalatként" ugyan jól működő sportosztályt a segítségemmel és újságírói tapasztalataimmal magasabb osztályba léptessük, jól szervezett "nagyüzemmé" tegyük. Ez ugyan nem jött össze, de 1976-ban Montrealból, az olimpiáról már én voltam az első bejelentkező riporter, Csanádi Ãrpáddal a dél-afrikai apartheidről csevegve"
- Egy volt vívó, a lovassport, a vitorlázás, az öttusa szakírója hogyan szerethetett bele a zajos, füstös, olajos autósportba?
- A tanult mesterségem: erőgépgyártó technikus, végeztem Csepelen a 6. számú Kossuth Lajos Gépipari Technikumban, majd dolgoztam is a Csepel Motorkerékpárgyárban az ötvenes évek második felében. Ez pedig mintegy minősített arra, hogy amikor az autósport újraéledt nálunk, én vegyem a szárnyaim alá. Jobbat nem is tehettem volna.
- Évekig közvetített Forma-1-es futamokat Palik Lászlóval. Megfontolt, mindig hidegvérű szakemberként hogyan tudta elviselni, hogy a kollégája maga mellett visítozik?
- Laci csak később, előre megfontolt szándékkal kezdett el ordítozni, és azért, hogy felhívja magára a figyelmet. Biztos neki volt igaza, mert őt soha nem fogják elfelejteni a nézők. Legalábbis azok, akik, mint egyik leányzó írta nekünk, csak akkor fordultak a képernyő felé, amikor Laci felüvöltött, aztán dumáltak, trécseltek tovább, háttal a versenynek.
- Hogyan lehet ilyen tartós ez a rajongás, hogy túl a hetvenen is, még évente két könyvet ír a Forma-1-ről?
- Egyrészt, mert tényleg érdekel, másrészt meg miből élnék meg.
- Néhány évtizede azt a tanácsot adta nekem, hogy soha se váljak el, mert egyrészt drága mulatság, másrészt pedig minden nő hasonló abban, ha elveszed feleségül, másnap megmondja, hogy melyik kezeddel akaszd fel a kabátod. Betartotta ezt a tanácsot?
- Az első válásom után betartottam. És van két szép gyermekem, amennyiben Zsófi lányomat negyvenen, Sándor fiamat pedig harmincon túl "legyerekezheti" az ember. Okosak, jóképűek, beszélnek két-három nyelvet, és dolgoznak is. Valamilyen "senior manager" van a névjegyükön.
- Augusztusban újra Budapesten rendezik a vívó-világbajnokságot. Ki megy nosztalgiázni?
- Nem. A mai vívás már nem az én világom. Ahogy a mai öttusa sem. Köszönő viszonyban sincsenek az eredetivel.
Pályakép
Dávid Sándor (Született: 1937. február 20., Budapest)
A Csepeli Vasas, majd a BVSC kardvívója, 1956-ban ifjúsági világbajnokságon 6., a felnőttcsapat bajnok tagja. Bukarest egyéni felnőtt kardbajnoka (1957.) A Népsport újságírója, majd rovatvezetője (1959-1976), a Magyar Televízió sportosztályának riportere, szerkesztője (1976-1996), az Eurosport magyar szerkesztőségének alapító tagja, riportere (1996-2001). A Hungaroring sajtófőnöke (1991-2010). Feleki László-díj kitüntetést kapott 1996-ban, Aranytoll életműdíjat 2008-ban (MÚOSZ), Aranygyűrű életműdíjat 2009-ben (OTSH).
