A 012-es a Formula-1-es Tyrrell versenyautók igazi archetípusa volt: kifinomult, fürge, és mindenféle idegen kelléktől mentes. De egyben nagyon könnyű is volt. Sőt túl könnyű volt, amint az később ki is derült"
A Maurice Philippe által tervezett autót a Cosworth 3 literes V8-as DFY motorja hajtotta. A 012-es első ízben az 1983-as szezon végén tűnt fel Michele Alboretóval a volánnál. A csapat azonban a mezőny végén találta magát, mert időközben a turbóforradalom mindent elsöpört az F1-ben. Bár Alboreto abban az évben Detroitban még futamot nyert a 011-essel, megszerezve ezáltal a DFV motor 155. és egyben utolsó futamgyőzelmét az F1-ben, ami mint később kiderült, a Tyrrell számára is az utolsó győzelem volt a Formula-1-ben.
A Tyrrell kapcsolata a Cosworth-szal az 1968-as szezonra nyúlt vissza és az angol motormágusok a turbók uralta mezőnyben a Tyrrell számára készítettek egy új, rövid löketű blokkot a DFY-t. A motor végül 520 lóerőre volt képes, ami nem volt kevés egy szívómotortól akkoriban, de a Renault, a Honda, a Ferrari, a BMW és a TAG-Porsche turbói már jó 300 lóerővel többet tudtak ennél. Az autót a csapat eredetileg turbómotorhoz tervezte, erről a nagy, V alakú hátsó szárny is árulkodik, amelynek a célja az volt, hogy majd a pályán tartsák a hatalmas nyomatékot. A szárnyra azonban nem lett szükség, turbós motorszerződést ugyanis nem sikerült kötnie a Tyrrellnek, de a minimális mértékben visszatervezett autó így is elég jó teljesítményt nyújtott a pályán. Az 1984-es szezonra Ken Tyrrell ugyanis két újabb fiatal tehetségnek, Martin Brundle-nak és Stefan Bellofnak szavazott bizalmat, így Kennel és feleségével Norával, valamint 12 utazó szerelővel már készen is állt a Tyrrell 1984-es csapata.
Az 1984-es szezon azonban igencsak változó szerencsét tartogatott a csapat számára. A hatodik Monacói Nagydíj szabadedzésén Brundle komolyan összetörte az autót. "Tudtam, hogy haza kell hoznom az autót" - emlékszik vissza Brundle. "De amikor bukom, akkor nagyot bukom. Monacóban szenvedtem a hosszú fékpedál-út miatt és a Tabacban a fékpedál beesett, és a fékerő-elosztó kábel is megnyomta a gázpedált, a fejem pedig előbb a szalagkorlátnak, majd az aszfaltnak csapódott." Majd jött a futam, ahol Bellof a harmadik helyen állt és a leggyorsabb volt a pályán, egyre közelebb kerülve Alain Prosthoz és Ayrton Sennához, amikor is a futamot a heves esőzés miatt piros zászlóval leintették. Két futammal később Detroitban Brundle megszerezte pályafutása első dobogóját, amikor is Nelson Piquet Brabham-BMW-je mögött a 2. helyen ért célba. A futamot követően Brundle el is ment a csapattal vacsorázni, hogy megünnepeljék a sikert, az ünnepség azonban keserű szájízzel ért véget. "Ken darabokra zúzott engem" - emlékszik vissza Brundle. "Mérges volt, hogy megelőztem Elio de Angelist a futamon. Nagy baromság volt ez, de látta rajtam, hogy túlzottan magabiztos lettem és igaza volt. Egy héttel később Dallasban mindkét lábamat eltörtem."
Miközben Brundle a kettős bokatörésből lábadozott, a csapat felett komoly viharfelhők kezdtek gyülekezni. A vékonydongájú 012-est ugyanis túl könnyűnek találták a versenybírók és azzal vádolták meg a csapatot, hogy a vízbefecskendező rendszerüket mindig abból a célból töltik fel teljesen az utolsó bokszkiállásnál, hogy így érjék el az 540 kilógrammos minimum súlyhatárt. A Tyrrell fellebbezett a vád ellen, de veszített, így végül kizárták a csapatot az 1984-es bajnoki küzdelemből. Dicstelen ítélet volt ez egy olyan autó ellen, amely igen furfangos, bár talán tényleg kicsit gátlástalan módon próbálta a motorerőben mutatkozó tetemes hátrányát kicsit mérsékelni.
Műszaki adatok Tyrrell 012:
Motor: 3 literes Cosworth DFY
Elrendezés: 90 fokos V8
Teljesítmény 520 lóerő
Maximális fordulatszám: 11 200
Sebességváltó: 5 sebességes Tyrrell-Hewland
Tengelytáv: 264,2 centiméter
Súly: 540 kilogramm
Üzemanyag és olaj: Valvoline
Üzemanyagtank: 200 liter
Gumiabroncs: Goodyear
Pilóták: Michele Alboreto, Marin Brundle, Stefan Bellof
