Jose Luis Alonso hároméves korában ültette fiát egy gokartba, nem is sejtve ekkor, micsoda történet kezdődik meg ezzel. Az ifjú Fernando Alonso hosszú éveken át gyakorolt, egy olyan országban, amely jóformán semmilyen eredményt nem tudott felmutatni a gyorsasági autósportba: Formula-1-es dobogójuk például csak egy "fél" volt, még az ötvenes évekből Alfonso de Portagónak köszönhetően.
Alonso családja egyáltalán nem volt könnyű helyzetben, egyre nehezebb volt az ifjú tehetséget támogatniuk, ám a szerencse végül néhány szponzor képében rájuk mosolygott. A támogatásnak köszönhetően Alonsónak minden esélye megvolt tehetsége kibontakoztatására, sorra nyerte a bajnokságokat, s 1996-ban már ő lett mindenek mértéke a spanyol gokartozásban.
A sorozatban elért negyedik spanyol bajnoki cím mellett az olasz szériát, majd a világbajnokságot is megnyerte, s tizenhat évesen fellépett az Interkontinentális A-kategóriába (a mai KF2). Egy 1997-es Európa-bajnoki eseményen olyan eredményt el, amire az gokartozás egész világa felfigyelt: a genki versenyen 162 induló közül mind a nyolc előfutamon ő bizonyult a leggyorsabbnak - a döntőt viszont elveszítette. 1998-ban még jött egy utolsó gokartos szezon (és egy bajnoki ezüstérem), ám ideje volt váltani, és átülni egy formulaautóba.
Alonso 1999-ben az Euro Open Nissan-sorozatban (a mai WSR Formula Renault 3.5 elődjében) jutott üléshez, miután egy albacetei teszten meggyőzte az egykori F1-es pilótát, Adrian Campost arról, hogy megérdemel egy lehetőséget. A szezon szenzációsan alakult, Alonso tizenöt versenyen hat győzelmet szerzett, többek közt mindkét versenyt behúzta Doningtonban, ahová F1-es csapatok képviselői is kilátogattak, és magabiztosan nyert meg a bajnokságot.
A győzelem jutalma egy Formula-1-es teszt volt a sereghajtó Minardival, ahol Alonso azonnal lenyűgözte a sportigazgatót, az egykor a Ferrarinál is megforduló Cesare Fioriót. Campos elmondása szerint azt tanácsolta a Minardi csapatfőnökének, Gabriele Ruminak, hogy tegyen egy tízéves szerződés Alonso elé, mielőtt még híre megy, és valaki elhalássza a fiatal tehetséget előlük.
Alonso természetesen nem írt alá tíz évre, s a következő évet még nem is a Formula-1-ben kezdte meg. Az elsőszámú utánpótlás-sorozat, a Formula 3000 mezőnyét, többek közt olyan versenyzők alkották az ezredforduló utáni első szezonban, mint Mark Webber, Sebastien Bourdais, Justin Wilson és Fernando Alonso.
A szezon azonban nem hozott diadalmenetet, Alonsónak nehezen sikerült a nyelvi akadályokat leküzdenie, továbbá egy önhibáján kívüli kizárás és baleset is sújtotta. Azért egy-két alkalommal itt is sikerült megvillannia: Monacóban ő érte el a verseny leggyorsabb körét, a Hungaroringen nagyot vívott a győzelemért a későbbi bajnok Junqeirával, Spában pedig meg is tudta szerezni a győzelmet, végül a bajnokság negyedik helye lett az övé.
Mindössze két évvel azt követően, hogy Alonso kiszállt a gokartból, már Formula-1-es csapatok legyeskedtek körülötte, köztük a Ferrari is, ám balszerencséjükre akkor még nem volt ilyen fejlett a pilótanevelő programjuk, mint most. Flavio Briatore viszont, ahogy egykor Schumacherre, most 2000 végén Alonsóra csapott le, és szerződtette a fiatal spanyolt. Az együttműködés, mint tudjuk, majd egy évtizeden át tartott, pilótának és csapatnak 2-2 bajnoki címet hozott.
Alonso azonban nem kerülhetett azonnal a nagycsapathoz, Briatore előbb bölcsen elküldte egy tanulóévre a Minardihoz, ahol többször is elképesztő teljesítményt nyújtott az óriási technikai hátrány ellenére. Briatore a remek újoncév után kivette a mezőnyből, és egy évre "lefokozta" tesztpilótának védencét, persze ez valójában előrelépés volt, hiszen a gyári Renault-val készülhetett az "igazi" F1-es bemutatkozásra.
Erre 2003-ban került sor, nem is akárhogy: Alonso már a második versenyhétvégéjén, Malajziában megszerezte a pole pozíciót, s ezzel megszületett a Formula-1 legújabb csillaga.
Az F1Fanatic írása nyomán.
