Ebben a cikkben egyikükről sem lesz szó, de fontos témákról szeretnék szólni, úgyhogy remélhetőleg sokak érdeklődését sikerült felkeltenem ezzel a rövid kis felvezetővel…
Amiről viszont szó lesz, az egy kezdő versenyző első lépései és útja a pilótaülésig, az első versenyig és így tovább. Idén beépülök, és két szerepben igyekszem majd egyszerre helytállni. Az egyik természetesen az újságírás lesz, hiszen ez a szakmám, a hivatásom, ez az, amihez (többek szerint) értek. A másik terület a versenyzés lesz, ami teljesen szűz terep számomra, legalábbis ezen a szinten.
Egy csodálatos kalandra hívlak Titeket, nekem már most beleborsódzik a hátam, és előre imádom! Remélem, Ti is legalább annyira élvezni fogjátok, mint én. Őszintén fogok beszélni mindenről (csak így tudok), és mindent megírok, amit fontosnak érzek elmondani a versenyzésem kapcsán. Sok minden újszerű lesz nekem is, de általam talán Ti is jobban betekintést nyerhettek abba, hogyan lehet ma elindulni a versenyzői pályán, mi minden kell ehhez, mire kell odafigyelni, hogyan működik ez az egész kis bensőséges világ, amit magyar autósportnak hívunk, milyen a versenyek hangulata, milyen érzés elrajtolni életem első versenyén stb.
A mostani, első részben az okokról szeretnék beszélni, mindazokról a motiváló tényezőkről, amik rávettek arra, hogy belevágjak ebbe a versenyzői kihívásba, kalandba.
Az első, amit fontosnak érzek leszögezni, hogy nem azért fogok versenyezni, hogy írjak róla. Ezer más oka van, amikről mindjárt részletesen fogok beszélni, de ez speciel nincs köztük. Őszintén szólva annak, hogy írok róla, egyetlen oka van: a kollégáim megkértek rá. Szerintük érdekes és izgalmas a téma. Én jobb szerettem volna ezt az egészet szépen csendben, szerényen csinálni, kerülve minden felhajtást, de beláttam, hogy talán tényleg jobb lesz ez így. Talán ezzel is tudok valamit adni másoknak, úgy, hogy ez semmibe nem kerül, egyszerűen csak leírom őszintén azt, ami van, legalábbis, amit én látok, érzékelek és tapasztalok belőle.
Azt tehát már tudjátok, hogy nem az írás, nem a téma miatt fogok versenyezni. De akkor vajon miért? Rengeteg oka van, próbálom, ha nem is túl röviden, de vázlatszerűen összefoglalni a leglényegesebbeket.
1.) Mert bennem van, és mindig is bennem volt a vágy, az ösztön, hogy versenyezzek. Ez minden ok közül a legfontosabb. Valójában úgy érzem, sokkal indokoltabb lenne magammal szemben azt a kérdést feltenni, hogy eddig mégis miért nem tettem meg? Eddig miért nem vágtam bele, amikor annyira természetes volt, hogy az élet minden területén folyton szinte mániákusan versenyeztem, és mindig a nagyobb kihívásokat kerestem, legyen szó tanulásról, vagy épp a szakmámról: a sportújságírásról. Hallottátok már azt a kifejezést, hogy médiaverseny vagy médiaháború? Higgyétek el, ez az egyik legintenzívebb sport a világon, és csak az marad állva benne, aki szívós és makacs, mint az öszvér. Szüntelen verseny a konkurencia legyőzéséért, a nagyobb olvasottságért, a hirdetőkért stb. Végigversenyeztem az eddigi életemet, csak épp eddig a pálya szélén tettem. Ideje kipróbálni magam a pályán is, hát vágjunk bele!
2.) A gének. Némileg összefügghet az előzővel. Édesanyám és édesapám annak idején egy autóversenyen ismerték meg egymást. Ebbe a közegbe születtem bele, vannak homályos emlékeim 2-3 éves koromból, és ezek valahol mélyen belém ívódtak. Aztán kimaradt jó pár év, egészen az érettségiig teljesen eltávolodtam a motorsportok közeléből, de aztán hamar visszataláltam a sportújságíráson belül a motorsport-újságíráshoz. Valójában azonban mindig is ki akartam magam próbálni versenyzőként is, csak eddig (legalábbis úgy éreztem), nem volt rá lehetőségem.
3.) Az örök dilemma, ami mindenkiben ott bujkál: elég jó lennék-e vajon hozzá? Ezt a kérdést egyetlen módon lehet megválaszolni: ha belevág az ember és kipróbálja. Úgy gondolom, hogy ez a bátor lépés, ez a nehezebb út, és én mindig igyekszem ezt választani. Sokkal könnyebb lenne egy életen át azt mondogatnom, hogy én is lennék olyan jó versenyző, mint bárki más, csak sosem volt rá lehetőségem, hogy bizonyítsam stb. Mi több, henceghetnék vele, hogy egyszer legyőztem gokartban Rob Huffot, pont abban az évben, amikor világbajnok lett a WTCC-ben. Kerülhetnék minden további lehetőséget arra, hogy kikapjak, és szépen ellubickolhatnék ebben az akármiben, ami kívülről ugyan jól hangzik, de valójában tudjátok, mi a baj vele? Hogy nem igaz! Hogy nem őszinte és gyáva. És kívülről ugyan menőnek tűnhetne, de engem újságíróként mindig az igazság érdekelt, akkor is, ha az néha fáj, vagy nem olyan menő, nem olyan divatos. Ezért elmentem Huff legyőzése után kikapni a váci amatőr gokartbajnokságba a helyi srácoktól, akiket ugyan senki nem ismer, de én tudom, hogy valójában nagyobb teljesítmény volt hozzájuk közel kerülni, és végig a hátsó kerekükön autózni a harmadik amatőr versenyemen, mint Huff előtt célba érni egy médiás eseményen, aminek semmi tétje nem volt, ráadásul ő a mezőny végéről indult, mert bevállalta! Ugyanígy dicsekedhetnék azzal is, hogy a ralikrossz vb sztárpilótái, köztük Petter Solberg ellen is úgy-ahogy fel tudtam venni a versenyt gokartban, és az összes külföldi újságírót megelőzve döntőbe jutottam egy másik médiás eseményen. De ezeknek nincs semmi sportértékük. Ezek nem valós dolgok, semmit nem jelentenek. Nekem legalább sem. Egy élményt jelentettek, és hálás vagyok érte, hogy ott lehettem, és átélhettem ezeket, de az igazi versenyt máshol kell keresni. És én igazi versenyre vágyom, akkor is, ha ott majd esetleg csúnyán elkenik a számat. Van rá némi esély! Az ellenfelek tapasztaltabbak, régebb óta mozognak ebben a közegben, mint én, talán ügyesebbek is. Na és akkor mi van? Semmi. Meg kell próbálni.
4.) Csak magamért soha nem vágtam volna bele ebbe. Aki ismer, az tudja, hogy általában mindig én vagyok az utolsó magamnak. Ezért is mentem sportújságírónak, erre születtem. Gyönyörű hivatás, mások vannak ugyan a középpontban, de ez így van jól. Hozzátenni valamit az összegészhez, csendben, a háttérből – ez közelebb áll hozzám, mint bármilyen magamutogatás. A versenyzést sem ezért fogom csinálni. Mondjuk ki, versenyezni alapból önző dolog. Remélem, nem sértek meg ezzel senkit, de hát alapvetően ezt mindenki azért csinálja, egyrészt, mert szereti (ő szereti, tehát végső soron már ez is egy önös szempont), másrészt azért, mert bizonyítani akarja, hogy ő a legjobb. Ez egészen addig önző, amíg nem valakik nevében, valakiknek, vagy valakikért szeretne bizonyítani az ember. Mert onnantól kezdve persze ez is a legközösségibb, legnemesebb küldetéssé tud válni. Csak meg kell találni a megfelelő célokat, és én ezeket most találtam meg. Nézzük hát, kikért fogok versenyezni, azon kívül, hogy a saját kedvtelésem és kíváncsiságom, kalandvágyam miatt.
5.) Kicsit az összes sportújságíróért. Mint mondtam, gyönyörű szép hivatás ez, de mi, akik benne vagyunk, tudjuk, hogy milyen kétarcú szakma, hogy a rengeteg élmény mellé mennyi lemondás, áldozat, mennyi munka, és igen, sokszor megaláztatás jár. Ahogy Kocsis L. Mihály fogalmaz az „Amiről a sportújságírók hallgatnak…” című könyvben: „A sportújságíró (…) valaki a pálya szélén. Nem csak képletesen, hanem szó szerint is.” Vagy Dávid Sándor (Lapaj) ugyanebben a könyvben: „Azért szép szakma, mert időnként megadja az embernek azt az érzetet, hogy valaki. Még akkor is, ha az esetek többségében kiderül, hogy egy senki – és ezt éreztetik is vele.” Hát valahogy így. Ott vagyunk valami nagyon csillogó közelében, közvetítünk róla, a részesei vagyunk, megosztjuk másokkal, de a végén azoktól, akikért a legtöbbet tettük, előbb-utóbb úgy is megkapjuk akár szóban, akár tetteiken keresztül, hogy tulajdonképpen mi csak jelentéktelen kis firkászok vagyunk. Aki ebben él, aki erre tette rá az életét (mint én), az biztosan számtalanszor szembesült már hasonlóval. Hát ezért is állok ki, és vágok bele a versenyzői projektbe. Nem tartom magam egylehetőségű embernek, nem azért vagyok sportújságíró, mert egy bármire alkalmatlan senki vagyok, hanem azért, mert 17 évesen felismertem, hogy nekem ez a hivatásom, megfogalmaztam magamnak egy célt, és azóta ezért dolgozok szünet nélkül. A fülemben csengnek még régi osztálytársak, tanárok szavai, hogy miért nem megyek ügyvédnek, miért nem választok magamnak valami jobban kereső szakmát, mert hát megtehetném, „van eszem hozzá”, de én ezeken mindig csak mosolyogtam. Az ember mélyen belül tudja, érzi, hogy mire született – hát ne is akarjon más lenni soha! Csak néha egy picit, ha úgy érzi, szükséges egyértelműsíteni az üzenetet. És én most így érzem. A saját becsületemért, és kicsit úgy érzem, az összes sportújságíró, és az összes olyan ember becsületéért is versenyzek, akiket valaha lenéztek a munkájuk miatt, vagy ránézésre megítélték őket, anélkül, hogy vették volna a fáradtságot, hogy megismerjék őket. „Az ember nem annyi, amennyi, hanem annyi, amennyi tőle kitelik” – írja Örkény István egyik egypercesében. Egyszóval, állok a kihívás elé, és egy számomra teljesen szűz terepen igyekszem bebizonyítani, hogy a sportújságírók is tökös gyerekek, és nemcsak beszélni tudnak róla, hanem csinálni is. Amint átjött ez az üzenet, vissza fogok térni a sportújságíráshoz (addig se hagyom abba), mert ez a hivatásom.
6.) Kicsit menni fogok az összes „egyszerű” (ezt én a lehető legjobb értelemben értem, szerintem ennél szebb jelző egy emberre nincs) emberért is, azokért, akik úgy gondolják, nincs lehetőségük nagyokat álmodni, és megvalósítani álmaikat, mert mondjuk rossz helyre születtek. Igenis merjetek álmodni, és merjetek az álmaitokért bátran tűzbe menni – ez is az üzenetem! Tudjátok, mennyit keres egy sportújságíró, és ezért mennyit dolgozik? Inkább ne tudjátok meg, mert mély depresszióba zuhantok! Én mégis büszkén fogok felállni az első versenyemen a rajtrácsra, és az összes többin is, és az eredménytől függetlenül büszkén fogok kiszállni az autóból a leintés után, mert tudom, hogy mindezt én teremtettem meg magamnak olyan szempontból, hogy kizárólag a saját pénzem lesz benne, az a pénz, amiért én dolgoztam meg kőkeményen az évek alatt. 19 éves koromtól magamat tartom el, már az egyetem alatt is végig dolgoztam, amíg a kortársaim bulizni jártak hétvégente, nekem akkor volt csak igazán sok munkám, dolgoztam látástól Mikulásig. Ez az, amit sokan nem látnak: kívülről nagyon vonzó szakma a sportújságírás. Versenyekre utazhatunk, világbajnokokkal dolgozhatunk együtt, csupa fény és csillogás. De elárulom: rengeteg-rengeteg munka, lemondás, áldozat és kitartás van mögötte. Amit mondani akarok ezzel: az autóverseny egy költséges sport, de igenis még egy sportújságírói fizetésből, önerőből is ki lehet ezt gazdálkodni, ha az ember elég kitartó hozzá. Nem feltétlenül kellenek hozzá gazdag szülők. Én is a legtöbbet kaptam a szüleimtől: tartást és maradandó értékeket, amik mindig el fognak kísérni életem során. Ezt nem cserélném el a világ összes pénzére sem. Viszont ott leszek a rajtrácson a többiekkel, és ha egy picit nem figyelnek oda, feltörök, mint a balfi büdösvíz!
7.) Kicsit menni fogok mindazokért is, akik beleragadtak egy élethelyzetbe, és nem mernek váltani. Tudjátok mit, nem is kell, csak színezzétek újra! Ne, soha ne dobjátok el, amiért kőkeményen megdolgoztatok, de vágjatok bele bátran új dolgokba. 26 éves vagyok – ez nagyon öregnek számít ebben a sportban. De sosem késő elkezdeni. Általában: semmihez sincs késő soha! Ez gyáva duma! Nincs több kifogás, elég volt, felejtsd el: vágj bele és bizonyíts! Bennem is ez munkál most. Lesz, hogy megcsal az álmod, lesz, hogy mások ripityára törik azt, amiért megdolgoztál (sajnos ilyen világot élünk), de ha meg tudod őrizni ilyenkor is a hidegvéred, a hited, hogy minden okkal történik, és higgadtan vagy képes mérlegelni a helyzetedet, meg fogod látni benne a jót, akkor is, ha a dolgok olykor teljesen máshogy alakulnak, ahogy azt eltervezted. 26 éves vagyok. A legjobb barátaim mostanság nősülnek, jönnek az első babák, a legnagyobb öröm és boldogság az életben. Ki ne álmodna hasonlóról, és tudom, hogy nem menő férfiként ezt bevallani, de igen, ezért volt az a sok-sok áldozat, ezért gürcöltem annyit, és tettem félre minden garast. Aztán mondom, van, hogy az álmod megcsal. Van, hogy elhappolja előled más, akinek több ideje volt szoknyákat kergetni, amíg te sokszor a hét mindennapján 10-14 órákat dolgoztál, hogy majd a lehető legtöbbet adhasd a leendő kis családodnak (a másik álmod feladása nélkül), amikor eljön az ideje. Ilyenkor két dolgot tehetsz: az egyik, hogy összetörsz, és meghalsz lélekben, feladod, a másik, hogy körülnézel, megpróbálod meglátni a helyzetben a jót, újratervezel és lépsz. Szóval, itt van a pénz, amit én gyűjtöttem össze. Mindegy, hogy mire vagy miért, a lényeg, hogy kőkeményen megdolgoztam érte és most itt van. Nincs feleség, nincs gyerek, akikért felelősséget kéne vállalnom, vagy le kéne mondanom az egyéb álmaim kergetéséről, teljesen a magam ura vagyok. Egy őszinte beszélgetés édesapámmal, aki ugyanolyan „bolond”, mint én vagyok, és önzetlenül arra tette rá az életét, hogy nekünk jó legyen, és lehetőleg mindent megadhasson nekünk. Most megsúgja nekem, hogy neki is örök álma volt ez (mármint a versenyzés), csak hát máshogy hozta az élet… Megismerte édesanyámat, és hirtelen átértékelődött, hogy mi a fontos az életben… Jót nevetünk, hogy az esetemben kicsit fordított a helyzet, és hogy a Jóisten milyen jókat szórakozhat odafentről, ahogy sorsunk hálóját szövi, de hát nem kérdés, jelen esetben ez ziccer, amit be kell lőni: versenyeznem kell! Most van itt ennek az ideje. Aztán majd remélhetőleg eljön még másnak is…
8.) Kicsit édesapámért is fogok versenyezni, szerintem a fentiekből érthető, hogy miért. Úgy érzem, bizonyos értelemben talán tartozok is neki ezzel egy picit. Sokkal többet adott nekem, mint ami egy szülőtől elvárható (ő és édesanyám is), és volt egy álma, ami részben azért szakadt félbe, hogy bátyámnak és nekem legyen mit az asztalra tennie. Hát gyerünk előre azért az álomért!
9.) Kicsit Tyutyuért is fogok menni. Pethő István barátomért, akit tavaly szólított el közülünk kegyetlen módon a halál. Szeretném remélni, hogy senki nincs, aki nem ismeri őt, és nem hallotta a nevét, mert az azt jelentené, hogy nagyon rosszul végeztem a munkámat. Egy kiváló raliversenyző volt, magyar bajnok, de mindenekelőtt egy remek személyiség. Négy-öt éven át dolgoztam a sajtósaként, és meggyőződésem, hogy még mindig az vagyok. Ő soha egy szóval nem mondta nekem, hogy végeztünk volna, úgyhogy ennek megfelelően folytattuk is: a fiával, Kistyutyuval, mert hát ő is versenyez. Mégis, hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem viselt meg, ami történt. Nagyon tudok kötődni az emberekhez, sportolókhoz, akikkel együtt dolgozom, és Tyutyuval különleges kapcsolatot ápoltunk. Olyan volt ez, mint egy jó házasság. Olykor hibáztunk mindketten, lett volna rá alkalmunk, hogy azt mondjuk a másiknak, vége, ennyi volt, de ez fel se merült bennünk soha. Rálegyintettünk, és csináltuk tovább. Mindketten tudtuk, hogy csak az hibázik, aki csinál valamit. És minél több jó dolgot csinál az ember, annál több lesz benne a hiba is. Ritkán találkoztunk, de nagyon szerettem őt. És úgy gondolom, hogy a legegészségesebb módja a továbblépésnek az, ha kicsit én is azt csinálom, amit ő a legjobban szeretett a világon, és közben néha titkon rá gondolok. Ki kell ezt most magamból versenyeznem, még egyszer mondom: ez a legegészségesebb módja.
10.) Kicsit azért is fogok versenyezni, mert ez viszonylag objektív mérce. Borzasztóan fel tudom húzni magam mindenen, ami úgymond: pofára megy, én szeretek megdolgozni mindenért, és szeretem azt, ha a teljesítmény dönt az eredményekről, érdemekről, nem holmi szubjektív elbírálás. Hát ezért is imádom a sportokat. Itt nincs mellébeszélés. Ha te érsz elsőként a célba, senki nem mondhatja azt, hogy a tizedik helyezett valójában jobb volt nálad. Ahol szubjektív szempontok alapján döntenek, ott sajnos bármit meg lehet magyarázni. Egy vereségen vagy egy győzelmen azonban nincs mit magyarázni. Egyértelmű mindenkinek, nincs vita. A kajak-kenu volt a másik sport, amivel szegediként nagyon szemeztem az utóbbi időben, már ki is írtam telefonszámokat, de végül mégis az autósport mellett döntöttem. Hogy melyik bajnokságban és kategóriában fogok indulni, azt csak a következő részek egyikében fogom elárulni (most nem ez a lényeg), de annyit elöljáróban elmondhatok, hogy az objektív mércét, azaz az egyenlő technikai feltételeket kerestem.
11.) Kíváncsiságból. Talán újságírói természetemből fakad, hogy minden érdekel. Sokan szokták mondani tréfásan, vagy kevésbé tréfásan, hogy ha nem értesz semmihez, újságírónak még mindig elmehetsz… De én valójában úgy gondolom, hogy épp ellenkezőleg: az újságíró az az ember, akinek mindenhez érteni kell, és mindenbe bele kell látnia legalább egy picit. Máskülönben nagyon csak a felszínt tudja nyaldosni minden írásában. Ezért én mindig törekedtem rá, hogy minél jobban és minél több oldalról megismerjem azt a sportágat, amelyről írok. Mindig is be voltam kicsit épülve, és belülről írtam, ha kellett kritizálnom, belülről kritizáltam, valamiért és nem valami ellen, és ez lényeges különbség. Sok-sok szerepben kipróbáltam magam az évek során. Voltam nem egyszer lótifuti, „hozd ide ezt, add oda azt” szerelő a paddockban, dolgoztam rengeteget a sajtóiroda mindkét oldalán (külsős újságíróként és úgymond belsős, sajtóirodai dolgozóként is), besegítettem már az adminisztratív átvételen is, és nem mondom, hogy mindenhol tündököltem és elégedett lettem volna az elvégzett munkámmal, de legalább belekóstoltam mindenbe, és hiszem, hogy ez újságíróként csak tágítja a látókörömet, és hasznomra válik. Hát hamarosan a versenyzői szerepkört is kipipálhatom, ami nagyobb izgalommal tölt el, mint eddig bármi. Mindig is érdekelt, izgatott és vonzott ez a másik oldal, és iszonyatosan jó lesz belülről átélni és megtapasztalni ebből a nézőpontból is versenyhétvégéket. Remélem, ez is hozzájárul majd ahhoz, hogy a jövőben még hitelesebben tudjak fellépni újságíróként.
12.) És hát nem utolsósorban az ÉLMÉNY! Mert hát nyilván, ez az egyik legfontosabb motiváló tényező mind közül. Hatalmas élmény lesz versenyezni, ezért is vágok bele. Élmény és kihívás. Tökéletes, pont, amit kerestem. Nem is döntés volt ez tulajdonképpen, hanem egy egyszerű felismerés. Felismerés, hogy minden észérv és minden belső hajtóerő azt diktálja, hogy ezt kell most cselekednem. Hát gyerünk, vágjunk bele!
