Az 1990-es évek elején a Lotus már nagyon messze járt régi dicsőségétől, de a csapat vezetése még bízott abban, hogy visszatalálhatnak a győzelem útjára, aminek érdekében 1992-re megpróbálták régi partnerüket, a Hondát visszaédesgetni magukhoz – miután megelőző szezonban számos sikertelen kvalifikáció mellett mindössze három pontot szereztek.
A japánok nemet mondtak, akadt azonban egy másik gyártó a felkelő nap országában, akik egy ideje már azon ügyködtek, hogy kiléphessenek a Formula–1 nagyszínpadára. Ez nem volt más, mint az Isuzu, akik egy V12-es erőforrást építettek teljes titokban – olyannyira, hogy mindössze négy alkalmazottjuk dolgozott a projekten.
Peter Collins csapatfőnök nyitott volt az ötletre, és júliusban megállapodtak arról, hogy a tesztpadon 755 lóerőt produkáló P799WE motor egy példányát elküldik Angliába. Az első tesztre 1991. augusztus 2-án került sor, Mika Hakkinen egy Lotus 102-esben vitte pályára a motort, azonban problémák sorával szembesültek.
Az eredetileg egy Lamborghini-motor köré tervezett autó motorborítását és hűtését át kellett alakítani, ráadásul magával az autóval is adódtak problémák, ami jelentős túlsúlyt okozott – és az sem javított a helyzeten, hogy nem versenyüzemanyag került az autóba. A finoman szólva sem ideális körülmények között az autó 5-6 másodperccel lassabbnak bizonyult Senna McLarenjénél, de ennek ellenére úgy tűnt, van potenciál a motorban.
Csak épp jövője nem volt. Az Isuzu ugyanis nem akarta folytatni a projektet, mivel úgy érezték, a királykategória által jelentett marketing nem áll irányban azzal, ahogy a márka jövőjét elképzelik – és utólag Peter Collins is úgy látta, hogy egy veszélyes ugrás lehetett volna az ismeretlenbe, ha belevágnak az együttműködésbe.
Így aztán a Lotus–Isuzu története véget ért, mielőtt elkezdődhetett volna, s nem maradt több belőle, mint egy érdekes lábjegyzet a száguldó cirkusz történetében.
