Sid Watkins londoni idegsebész 1978 és 2004 között dolgozott a Forma-1 hivatalos orvosaként: ez idő alatt több pilóta is életét veszítette a sportágban, sokkal többen vannak viszont azok, akiket a halál torkából hozott vissza szakértelmének és az évről-évre fejlődő biztonságnak köszönhetően.
A professzor 1996-ban megjelent első, Life at the Limit: Triumph and Tragedy in Formula One (Élet a Határon: Diadal és Tragédia a Forma-1-ben) önéletrajzi kötetében karrierjének kulcspillanatai mellett természetesen megemlékezett Ayrton Sennához fűződő barátságról, valamint arról a fekete május 1-ről, amikor a brazil pilóta életét veszítette az imolai pályán, 1994-ben.
Az alábbiakban válogatott részeket közlünk a könyvből, változatlanul.
„Nem igazán van rossz előérzetem, de rossz hétvége volt, és nagyon el voltam kenődve a szombati baleset után, melyben az osztrák pilóta, Roland Ratzenberger életét veszítette az időmérő edzésen. Vasárnap reggelre lenyugodtam – nem mondom, hogy vártam a versenyt, inkább azt, hogy befejeződjön a hétvége. (…)”
„A vasárnap reggeli bemelegítő edzés rendben volt. Nem láttam Ayrtont és nem beszéltem vele az előző délután óta, amikor az orvosi központnál találkoztunk a halálos balesetet követően. A kényelmetlen érzés viszont visszatért a pilóták eligazításakor, amikor egy perces csenddel emlékeztünk Rolandra. Azt gondoltam, hogy ez rossz ötlet a pilótákra nézve, akik egyértelmű kockázatokkal készültek szembesülni.”
„De nem befolyásolhattam a döntést, és nem szólhattam bele. Bármikor, amikor körbe néztem a teremben, a pilóták jól fogadták, Ayrton kivételével, aki sírni kezdett, 24 órán belül másodszor. A legjobbját nyújtotta, hogy túllendüljön a bánatán, de a könnyek lassan csorogtak az arcán, majd letörölte őket, hogy elrejtse fájdalmát. Tiszteletből elfordítottam a figyelmemet személyes gyászáról. Nem beszéltem vele az eligazítás után – szokatlanul, hiszen általában váltottunk néhány szót egymással. (…)”
„Szombaton azt éreztem, el kell mondanom neki: ’Ayrton, miért nem lépsz vissza a holnapi versenytől? Szerintem nem kellene indulnod. Sőt, miért is nem adod fel teljesen? Mire van még szükséged? Háromszoros világbajnok vagy, és egyértelműen a leggyorsabb pilóta. Hagyd abba és menjünk el halászni.’ Csendben volt. Folytattam, ’Nem hiszem, hogy a kockázat megérné a folytatást – csomagolj össze.’ Aztán mereven rám nézett, majd nyugodtan azt mondta: ’Sid, vannak bizonyos dolgok, melyeket nem tudsz irányítani. Nem léphetek ki, tovább kell mennem.’ Ezek voltak az utolsó szavak, melyeket nekem mondott.”
„Az autók elkezdték a felvezető kört, Sennával a pole-ban (…). Amikor az autók visszatértek a rajtrácsra, meglengették a zöld zászlót. A piros lámpák, 4-7 másodperc múlva zöldre váltottak, aztán rajt. Hirtelen sárga zászlókat kezdtek lengetni mindenütt. Baleset történt a startnál, Pedro Lamy Lotusa belerohant JJ Lehto Benettonjába. (…) Az összetört autókban lévő pilóták sértetlenek maradtak, így tovább mentünk. (…) Csak később derült ki számomra, hogy a rajtbalesetnél egy kerék átrepült a kerítésen, és kilenc nézőt is megsebesített. A biztonsági autó folytatta a körözést, szerintem az ötödik körig, amikor tiszta lett a pálya.”
„Aztán kijött. A következő körben az F1-es autók újra versenyeztek, Senna elől, mögötte Schumacher, villámként száguldottak az élen. Az előérzetem pedig kikristályosodott. Azt mondtam Casoninak (az orvosi autó sofőrje – a szerk.): ’Bármelyik percben történhet egy kibaszottul nagy baleset.’ Az autók eltűntek a szemünk elől a célegyenes végén, a Tamuburello felé. Aztán meglendült a piros zászló. Casoni elindult, és ahogyan odaértünk a Tamburellóhoz, tudtam, hogy Senna az.”
”Az első beavatkozó autóval odaérő doktor fogta a még sisakkal borított fejét, ahogyan elterült a Williamsben. A hétvége során harmadik alkalommal kellett elvágni az állszíjat. Megtámasztottuk Ayrton fejét, és eltávolítottuk a sisakját. A szemei becsukódtak, és egyáltalán nem volt eszméleténél. Sikerült biztosítani a légutat. Békésnek tűnt. Felhúztam a szemhéjait, a pupilláiból pedig egyértelműen látni lehetett, hogy komoly agysérüléssel állunk szemben. Aztán kiemeltük a pilótafülkéből, és földre fektettük. Ahogyan így tettünk, sóhajtás hallatszott – noha teljes mértékben agnosztikus vagyok, úgy éreztem, ez volt az a pillanat, amikor távozott a lelke.”
„Dr. Pezzitől kaptunk segítséget, a pálya melletti orvoscsapatból, aki elkezdte lélegeztetni Sennát. Az élettelen testbe több infúziót is bevezettünk, s bár éreztem a pulzusát, a sérüléseiből láttam, hogy nem fogja túlélni. A helyszínre hívtuk a helikoptert, majd Dr. Giovanni Gordini, a Maggiore-kórház intenzív osztályának aneszteziológusa is megérkezett. Ayrtont helikopterrel szállították a Maggioréba.”
„Én már nem tudtam többet tenni, ami befolyással lett volna az eseményekre. Összeszedtem Senna sisakját, a kesztyűit, amit levettem, az enyém pedig elveszett. Elmentem az orvosi központba, hogy megnézzem a személyzetet, és hogy elhelyezzem Ayrton tárgyait. Dr. Servadei telefonált a Maggioréba, információval ellátva a kórház dolgozóit. Helyre raktam az orvosi felszerelésemet, majd hallottam, hogy hamarosan újraindul a verseny, ezért visszamentem Casonihoz és az autóhoz.”
„A restart eseménytelenül alakult, a következő két óra azonban szörnyű volt. Ahogyan elmentünk a Tamburellónál, Ayton balesetének helyszínén, az olajra szórt fehér por hatalmas területet borított be, megjelölve a helyet, melyről sejtettem, hogy ott veszítettem el az egyik legkedvesebb barátomat. (…)”
„A Maggiore-kórházban mindent remekül intéztek. Megtörtént az agyvizsgálat, amely bebizonyította, hogy nincs remény. A sérült koponyáról készült röntgenfelvétel az egész történetet elmondta. Ayrton testvére, Leonardo és a menedzsere, Julian Jakobi kétségbeesetten vártak együtt. Dr. Servadei, Dr. Gordini és én azt mondtuk nekik, hogy reménytelen a helyzet. Aztán megjelent Gerhard Berger, majd Pedro Lamy, és Antonio Braga, Senna bizalmasa és barátja.”
„Minden erőfeszítés ellenére, a vérnyomást, vérkeringést és szívműködést mutató monitorok arra utaltak, hogy közel a vég. Beszéltem Ayrton Brazíliában tartózkodó sógorával, és a családjával, akikről tudtam, hogy el akarnak indulni Bolognába. Méltósággal viselték a tragikus hírt, és megfogadták a tanácsomat, hogy maradjanak Brazíliában. Nekem nem volt több dolgom, visszatértem a szállodába. A tévében folyamatosan a rémálomba illő hétvége képei ismétlődtek. A Forma-1 vízválasztóhoz érkezett.”
