A hírhedt philadelphiai pályát számos becenévvel illették. A stílszerű "Nagy balkanyar", valamint a "Kelet Indianapolisa" mellett gyakran hivatkoztak rá úgy, mint "A pálya, amely hősökkel táplálkozik", "A terror tempolma", vagy éppen "A halálkanyar". A Langhorne Speedway természetét a legjobban a háromszoros Indianapolis 500-győztes Bobby Unser foglalta össze: "A világ minden táján versenyeztem, de ez volt a legveszélyesebb, legkegyetlenebb, leggyilkosabb pálya az összes közül. Senki sem szerette, aki pedig azt mondta, hogy mégis az hazudott."
A pálya hivatalosan oválként volt számon tartva, noha működésének első harminckilenc évében a vonalvezetés sokkal inkbáb számított egy szinte tökéletes körnek, aminek köszönhetően a rajta versenyző autók léynegében folyamatosan csak balra kanyarodtak. Ebből adódóan egyáltalán nem számított ritkaságnak, hogy a futamok során számos pilóta rosszullét miatt volt kénytelen a feladás mellett dönteno és ez még a jobbik eset volt.
A Langhorne Speedway (kezdeti éveiben még Philadelphia Speedway) 1926-ban, a National Motor Racing Association jóvolából nyitotta meg a kaput. A projekt létrejöttében nagy szerepet játszott maga Pennsylvania állam is, amelynek vezetői a húszas évek elején realizálák, hogy mekkora bevételi forrásnak száímtanak az autóversenyek. A futamokat ekkoriban az eredetileg a lovassportok számára kialakított pályákon bonyolították le, rendre hatalmas nézőközönség előtt. A népszerűséget és az ebből származó profitot látva a helyi politikai elit úgy döntött, ideje kiépíteni egy, kifejezetten az autók és motorok fogadására szánt, állandó létesítményt, amilyenre akkor nem csak az államban, de az egész Egyesült Államokban nem volt példa.
A kivitelezéssel megbízott NBRA emberei a Bucks megyei Langhorne mellett, a Philadephiát és Trentont összekötő főút közvetlen közelében lévő területet találták a legoptimálisabbnak a pálya számára.
Annak pontos oka viszont, hogy végül miért egy olyan vonalvezetést hoztak létre, ami úgy néz ki, mintha csak körzővel rajzolták volna, mára a múlt homályába veszett. A legvalószínűbb magyarázat az lehet, hogy az érintett föld gyakorlatialg négyszet alakú volt, ezért annak érdekében, hogy a teljes létesítményt fel tudják húzni, ráadásul úgy, hogy a pálya hossza ne legyen kisebb egy mérföldnél, csakis a kör alak volt célravezető.
Ez pedig egy újabb, rendhagyó sajátossághoz is vezetett. Mivel ugyanis a pálya már önmagában véve egyetlen hatalmas balkanyar volt, értelemszerűen nem lehetett különálló kanyarokat meghatározni rajta. Valahogyan azonban csak jelölni kellett az egyes részeit, így végül a vonalvezetést négy negyedre osztották, amikre aztán 1-es, 2-es, 3-as és 4-es kvadránsokként hivatkoztak.
A pálya már elsőre is rendkívül gyorsnak bizonyult és az első időszakban mindenki úgy vágott neki a futamoknak, hogy nem lehetett biztos abban, hogy túléli. Az egész kört padlógázon kellett teljesíteni, fékezés nélkül, ami rendkívül fárasztó volt, rengeteg volt a kő, a kátyű és nem lehetett belátni az egészet, ezért egy megcsúszás vagy baleset nagyon komoly következményekkel járt a többiekre nézve is.
Alig két hónappal a nyitóverseny után megvolt az első halálos áldozat, a kezdeti lelkesedés után visszaesett a nézőszám, így az eredeti tulajdonos eladta a pályát, az új tulaj pedig használt olajjal kezelte at útburkolatot - ez jó ötletnek bizonyult, nézhetőbbé váltak a versenyek és ismét visszatértek az érdeklődők. Az első, igazán nagy visszhangot kapó baleset 1937-ben történt, amikor a helyi sztár, Frankie Bailey kirepült a nézőtérre és három fiatal (13, 17 és 18 éves) szurkoló életét vesztette. Ezt követően is történtek hasonló balesetek, 1952-ben Larry Mann átrepült a korlát felett és életét vesztette (ekkor már a NASCAR-sorozat egyik állomása volt a pálya), de a következő három évben még még NASCAR-pilóta életét követelte a kör.
1960-ban a korábbi Indy500-győztes Jimmy Bryan is végzetes balesetet szenvedett, a legsokkolóbb tragédiát pedig 1963-ban jegyezték fel, amikor Bobby Marvin a korlátnak csapódott, majd autójával többször átfordult az oldalán és egy másik pilóta már nem tudta elkerülni az ütközést, ő vitte be a végzetes ütést. A nézőként a helyszínen lévő Mario Andretti azt mondta később, hogy "végignéztem Bobbyt, ahogy halálra ég"... Andretti egyébként azt is bevallotta, hogy amikor ő versenyzett itt először, bizony megremegett a lába és amikor megkérdezték a pilótákat, hogy ki akar Langhorne-on versenyezni, senki sem jelentkezett.
A hatvanas évek végén aztán változtattak a pályán, beletettek egy egyenest és D-alakúvá formálták, leaszfaltozták, de hiába, az utolsó futamot 1971. október 17-én rendezték itt, ma már bevásárlóközpont van a helyén.
A történet még részletesebben olvasható a usaracing.blog.hu-n!
