Egy brit sörgyártó család, a Courage-dinasztia örököseként látta meg a napvilágot Piers Courage, akit mindössze 28 évesen, 1970-ben épp ezen a napon, június 21-én ért utol a végzete a zandvoorti Formula–1-es pályán. Az Etonban tanuló Courage saját Lotus 7-esével kezdett el versenyezni az 1960-as évek elején, s bár eleinte nem tűnt kiemelkedő tehetségnek, kitartása egyre jobb eredményeket szült, s 1965-ben már teljes szezont futott a Formula–3-as Európa-bajnokságban.
Innen kezdve nagyon gyorsan történtek a dolgok, hiszen mivel 1966-ban bekerülve Colin Chapman F3-as csapatába képes volt stabilan jó teljesítményt nyújtani, s a technikai hátrány ellenére is felvenni a Brabhamekkel, megadatott neki a lehetőség, hogy részt vegyen az azévi Német Nagydíjon egy F2-es autóval – a nürburgringi mezőnyt ugyanis ekkoriban feltöltötték Formula–2-es résztvevőkkel.
Az 1967-es szezonra aztán F1-es szerződést kapott a Reg Parnell Racingtől, de karrierjének kis híján véget vetett, hogy mindössze két futam után lapátra tették sűrű autótörései miatt. Visszament Formula–2-zni, ahol ismét jól szerepelt, s miután a téli Tasman Seriesben is sikerült odatennie magát, volt csapata ismét esélyt adott neki az F1-ben, amivel ezúttal már élni is tudott – különösen monzai negyedik helyét érdemes kiemelni.
Eközben az F2-es Európa-bajnokságot sem hagyta ott, ahol közeli barátja, sőt alkalmi lakótársa, Frank Williams csapatában szerepelt, és futamot is tudott nyerni. A csapatvezető ezt követően vásárolt egy F1-es autót Jack Brabhamtől, állítása szerint azért, hogy F5000-es géppé alakítva a Tasman Seriesben versenyeztesse azt. A BT26-os azonban Brabham legnagyobb meglepetésére a következő év elején a riválisok közt tűnt fel, Williams ugyanis a Formula-1-be nevezte be az autót, természetesen Courage-t ültetve a volán mögé.
A kezdés pazarul sikerült: bár az első versenyt Courage motorhiba miatt nem tudta befejezni, az ezt követő monte-carlói futamon már a dobogón ünnepelhetett a brit versenyző, miután Mr. Monaco, azaz Graham Hill mögött a második helyet szerezte meg. Ezt a bravúrt Watkins Glenben is sikerült megismételni, ami az egyéni bajnokság hetedik helyét jelentette Courage számára úgy is, hogy futamai felén nem tudott célba érni. A két második hely ráadásul a Brabham konstruktőri ezüstérméhez is kellett, így talán a szezon előtt a „fordulat” miatt Williamsre kissé megorroló Jack Brabham is megbékélt.
A következő évben a Frank Williams Racing Cars már az olasz De Tomaso cég által épített, Gian Paolo Dallara-tervezte autóval állt rajthoz. A szezon azonban katasztrofálisan alakult, az első négy futam számos nehézségét követően az ötödiken bekövetkezett a tragédia: Courage autója Zandvoortban műszaki hiba miatt nagy sebességnél felborult, a versenyzőt fejen találta egy kerék, a De Tomaso pedig porrá égett.
Williamst lesújtotta a tragédia, hiszen nemcsak versenyzőjét, hanem egyúttal egyik legközelebbi barátját vesztette el azon a délutánon. Ahogy az Colin Chapmannel is történt Jim Clark halálát követően, Courage balesete után Frank Williams sem akart többé egyetlen versenyzőjéhez sem igazán közel kerülni…
